A szó elszáll, az írás megmarad!
Az írás az, ami eseményeket, történeteket ad át térben és időben olyan távolságokra, ahová a szó nem juthat el. Hála tehát a scriptornak, az írástudónak, mert bárhol és bármikor élt, a számára legfontosabb dolgait hagyta ránk: a jelenét - amiből nekünk így lett a múlt.
Több mint 3700 évvel (!) ezelőtt Hammurapi babiloni király elrendelte, hogy minden gazdasági ügyletet írásba kell foglalni. Ékírásos agyagtáblákon több ezer ilyen „okmány” maradt fent, és ezeknek köszönhetően ma meglehetősen pontosan ismerjük az akkori gazdasági és társadalmi viszonyokat, az emberek hétköznapjait. Ha Mezopotámiában nem fejlesztették volna ki az írás elemeit, ma semmit sem tudnánk azokról az időkről…
És ha a 11. századtól kezdve nem írták volna pergamenlapokra, oklevelekre, nem foglalták volna díszes kódexekbe a magyarság dolgait, királyainak sorrendjét, az ország településeit, a földek és a várak tulajdonjogát, akkor még annyit se tudnánk népünk történetéről, amennyit ma a régészet, a néprajz és más források segítségével ismerünk. Az írás nélkül találgatásokra, feltételezésekre lennénk utalva.
A figyelmetlen szerzetes
Eleinte ritka tudomány volt az írás-olvasás: szinte kizárólag a szerzetesek közül kerültek ki az oklevelek írói, a kódexek másolói – azaz nyomtatás híján a könyvek sokszorosítói, akik gyakran napi 14-15 órát dolgoztak, jobb kezükben a penna, a balban egy gyertya, és addig írtak, míg a végére ért a gyertya, vagyis a körmükre égett a munka…
A másolás közben persze a szerzetes figyelmetlenségből könnyen elkövethetett hibákat is. A középkori okleveleket ugyanis gyakran minden változtatás nélkül átírták egy másik pergamenre – vagy később papírra –, hogy az elveszett vagy sérült eredetit pótolják. Ilyen másolatban maradt ránk például a legrégebbi magyarországi okirat: a pannonhalmi alapítólevélnek hívott dokumentum.
Maga az 1002-ben készült eredeti elveszett, és a ma ismert példányt a 12. században állították ki úgy, hogy – István jellegzetes aláírásával, monogramjával együtt – nagyon pontosan lerajzolták az eredeti oklevelet egy új pergamenre, de itt-ott azért betoldottak néhány szót...
Ráadásul véletlenül, vagy szándékosan a keltezést is „elrontotta” az átíró: a másolt oklevél – természetesen római számokkal írt – 1001-es keltezése helyett az eredetin egészen biztos, hogy 1002 állt. Tudniillik az eredeti oklevelet kiállító írnok, bizonyos Heribert C. csak 1002-ben érkezett a császár kancelláriájáról Magyarországra, vagyis 1001-ben még nem írhatott itt oklevelet...
Leprások szigetéből Nyulak szigete?
Vagy egy másik „elírás”: Trogmayer Ottó, a neves szegedi régész és múzeumigazgató töprengett el azon, hogy miért volt a Margit-sziget neve korábban Nyulak szigete. Teóriája szerint a középkorban a fertőző betegeket kitelepítették egy olyan helyre, ahonnan nem kaphatták el a betegséget az egészséges városlakók.
Így történt ez a kora középkori Pest-Budán is: a pestiseseket, leprásokat egy szigetre száműzték, az is lett a sziget neve, hogy INSULA LEPRORUM, azaz: Leprások szigete.
Aztán egy oklevélmásoló egyszer figyelmetlenségből kihagyott a szóból egy „R” betűt, és azt írta: INSULA LEPORUM – ez pedig a latin „lepus”, vagyis a „nyúl” szó többes számú birtokos esete, tehát azt jelenti, hogy Nyulak szigete… A történetre semmi bizonyíték nincsen – de szellemes feltételezés.
Egy női kódexíró
Miközben Európa boldogabbik felén a 15. század második felétől már nyomtatással sokszorosították a könyveket, nálunk Hess András rövid életű budai nyomdája után évtizedekig nem készült nyomtatott könyv. Hihetetlenül fontos szerepe volt ezért azoknak a szerzeteseknek, akik továbbra is kézírással másolták a főként bibliai történeteket és szentek legendáit tartalmazó kódexeket.
Ráskai Leától öt kódexben maradtak fenn másolatok és fordítások. Munkái között szerepel a Margit-legenda is, amelyet először valószínűleg az 1300-as években jegyeztek le, aztán a 15. században magyarra fordították. Ezt másolta le, a megjegyzéseivel tovább színesítve a történetet. Például igyekezett a szigetnek a legendában szereplő helyeit úgy bemutatni, hogy a társnői is rájuk ismerjenek, hiszen ugyanott éltek, ahol a főszereplő, Margit.
A 16. század legjelentősebb hazai kódexmásolója: egy nő volt! Ráskai Leának hívták, és a Nyulak szigetén, Szent Margit egykori kolostorában élt és dolgozott: ő volt a kolostor könyvtárosa.
A könyvmásolók nem gépiesen másolták a kódexeket, hanem alakították, variálták is a szöveget, a régies szavakat, mondatokat érthetőbbé tették az adott kor olvasói számára. Sőt: szubjektív megjegyzésektől sem tartózkodtak:
„Kérem ezért én, ki ezt írtam, mindazokat, kik ez könyvecskét olvasandók, hogy szeretettel olvasandók, mert igön szép” – tűzi be az egyik fejezet végére Ráskai Lea. Máskor meg így mentegetőzik a hibák miatt: „igen beteg valék”, „igen fáj fejem”.
A szorgos domonkos nővér döbbenetes mennyiségű munkát végzett – néhol bizony helyesírási hibákat is elkövetve.
Meg az is előfordul, hogy kihagyta a helyet az iniciálénak, aztán már nem volt ideje elkészíteni a rajzot, de az 500 évvel ezelőtti nyelv, amit használ, nagyon izgalmas olvasmánnyá teszi a Ráskai-kódexeket, hiszen különös dolog elképzelni, hogy ezen a nyelven beszélhetett Mátyás király, Kinizsi Pál, Bakócz Tamás, vagy Dózsa György is…
Még nincs hozzászólás