A szemfelszedő
Ridikül magazin? Jaj, azt ismerjük, a menyem már többször volt vendég maguknál - ragyogott fel Éva arca, amikor bemutatkoztam neki.
Kovács Sándorné Éva fia ugyanis az a Kovács Zoltán, akiről Keleti Andrea férjeként már annyi mindent megtudtunk a Ridikülben – kivéve azt, hogy az ő édesanyja az utolsó magyar harisnyaszem-felszedő.
– Nem volt ilyen képzés soha, nagyon belterjes szakma volt, csak egymástól lehetett ellesni. Én anyósomtól tanultam meg. Amikor az első gyermekem született, állandóan unszolt, hogy tanuljam már meg, hiszen ez egy könnyű, otthon, a gyerekek mellett is végezhető munka. De nekem nem volt kedvem hozzá. Aztán egyszer csak fölszívtam magam, és megvettem a bizományiban az első szemfelszedő gépemet. Otthon aztán szétszedtem, égen-földön kerestem azt az csövet, amire a harisnyát rá kell húzni, de nem találtam sehol. Kiderült, hogy azt nem adtak hozzá. Anyósom jól kinevetett – aztán kitanított.
A Corvin áruház első emeletén beszélgetünk. Ez a bizonyos gép egy varrógépre emlékeztető, pedálos szerkezet. Éva szét is kapja gyorsan, hogy megmutassa: egy egyszerű műanyag csövön levegőt fúj a gép a szemfelszedőtűre, így boszorkányos gyorsasággal tudja végigtolni azt a lefutott szem csíkján, nem egyesével kell felhúzkodnia a szemeket. Természetesen magyar találmány, mi más lenne.
– Nincs már ilyen, addig tudok dolgozni, amíg még működik. És ameddig tű van hozzá. Mert azt se csinálja már senki, meghalt mind a három műszerész, aki ezt tudta. Pedig némelyik szál nagyon koptatja a tűt.
– Nem lehetne valakivel legyártatni?
– Ugyan már, annyiért senki se vállalná, amennyit én tudok adni érte. Szerencsére rengeteg tűm van, nem kell attól félnem, hogy elfogy.
– És mivel varr, honnan van fonal a harisnyákhoz?
– Innen!
Egy gubanc szakadozott nylonharisnyát mutat, pont ilyeneket szoktam a mosógépben találni, amikor együtt mosom őket a tépőzáras nadrágokkal.
– Ma már ilyet se gyártanak, ezek azok, amiket még harisnyatartóval hordtunk. A legújabb is vagy húszéves. A mai harisnyák sodrott szálból vannak, azt nem lehet varráshoz használni, ez viszont olyan, mint a gumicérna, ezzel varrok. Mert a lyukat először meg kell varrni, aztán tudom a leszaladt szemet fölszedni visszafelé, a varrásig.
– Ezekből is van elég készleten? Ha már ilyen harisnyát sem gyártanak…
– Ó, egy egész szekrény van tele otthon, a biztonság kedvéért.
– Sokan járnak ide?
– Épp annyian, szerencsére, amennyi munkát el tudok végezni. Régebben volt úgy, hogy alig tudtam begyömöszölni a behozott harisnyákat a kocsi csomagtartójába, hogy otthon folytassam. De nagyon gyors vagyok, három gyerek mellett sokszor éjjel dolgoztam, sose értem rá vacakolni. Vidékről is jönnek hozzám, sőt, Amerikából is, ott nincs szemfelszedés. De milyen szép harisnyáik vannak!
Elegáns néni érkezik, kalapban, finom bőrridiküllel.
– Meg tetszett találni az esernyőjavítót?
– Meg bizony, ott van a Ferenciek terén, innen rögtön oda mentem! Mert esernyős sincs már sok, aki javítani tud – fordul hozzám –, manapság eldobják az emberek az esernyőt, ha kifordul.
– Készen vannak a harisnyák! – nyitja Éva a fiókok egyikét, és egy zacskót vesz ki, benne legalább öt megjavított harisnyával.
Hosszan keressük a javítás nyomát, sokáig nem találjuk. Aztán Éva diadalmasan mutatja a néhány milliméteres varrást. Alatta a szaladás fölszedett csíkja alig látható.
– Fölvéve kifeszül, és egyáltalán nem látszik. Ha a varrás jó helyen van, semmiben sem különbözik az új harisnyától.
Mennyi is volt, 200 Ft? Szerintem ideje előkeresni a leszaladt harisnyáimat.
Még nincs hozzászólás