A párom másfél éve tűnt el
Krisztina története olyan, mintha kitaláltuk volna. Pedig szóról szóra igaz. Így meséli:
– Fiatalkoromban jöttek-mentek az életemben szerelmek és csalódások, összeköltözések és elválások. Egy lángoló kapcsolat, gyors esküvő, holtomiglan-holtodiglan. Talán igaz, hogy a szerelem elején nem szabad házasságot kötni, mert az ember a rózsaszín ködön át nem látja reálisan a másikat. A házasságom nem sikerült. Nem sikerülhetett. Túl gyorsan szerettünk egymásba, és szinte ugyanilyen gyorsan múlt el belőlünk az érzés.
Csak a szex volt a régi. Ezért minden veszekedésünk ágybéli kibéküléssel végződött. Nagyon szerettem volna gyereket, mégsem maradtam terhes. Ki kellett volna vizsgáltatnunk magunkat. De Gabi, a férjem nem volt hajlandó orvoshoz menni, később kiderült, hogy ő nem volt képes gyereket nemzeni.
Amikor elváltunk, én költöztem el a közös lakásból. Zűrös évek jöttek. Albérletből albérletbe, egyik kapcsolatból a másikba sodródtam. Munkám is hol volt, hol nem. Nem vagyok túl alkalmazkodó, ami a szívemen, az a számon. Ezt nem szeretik a munkahelyek. S nem szeretik a férfiak sem.
Folyton a társkereső appokat böngésztem. Találtam is egy különös pasast, akinek az utazás volt a mániája. Pont, mint nekem. Csavargó lelkünk találkozott. Dani nem volt jóképű, nem volt sármos, sem kedves, sem udvarias, valamiért mégis beleszerettem.
Sokat utaztunk, és mindig mindent ő fizetett. Eleinte idegesített, hogy semmit sem árul el magáról. Nem tudtam, miből él, miből telik neki hosszú utazgatásra. Elhittem a meséit, mert csodálatosan szép volt. Mindig oda utaztunk, ahol sütött a nap. Volt, hogy fél évig is távol voltunk. Thaiföldön minden héten más apartmanba költöztünk. Azt mondta, itt akar élni. Pedig Budán is gyönyörű helyen lakott. A gellérthegyi villáját el akarta adni. Akkor hoztam szóba először, hogy mi lenne, ha teherbe esnék. Azt válaszolta, hogy felültetne az első repülőgépre, és elbúcsúznánk örökre.
Május vége volt, amikor hazajöttünk. Dani eladta a gellérthegyi villát. Azt mondta, keres egy kiadó lakást, az is jó lesz, amíg itthon vagyunk. De én akkor már nem akartam csavarogni. Gyereket akartam, nyugalmat, családot. S egyre gyakrabban volt az a rossz érzésem, hogy baj van vele, de nem tudom, mi, mert nem tudok róla semmit. Azt mondta, hogy informatikus, de tíz évvel ezelőtt otthagyta a céget, ahol dolgozott, mert egy alkalmazását jó pénzért eladta, a pénzt elég jól forgatja, tőzsdézik, abból él.
És valóban, reggelenként a telefonján mindig megnézte a gazdasági híreket. Elhittem, hogy a befektetéseiből él, mert hinni akartam. Én szerettem volna, ha összeköltözünk, ő azonban mereven elzárkózott. Nem akart gyereket, nem akart otthont, családot. Ez egy idő után nagyon idegesített. Egy hatalmas veszekedés után a barátnőmmel elutaztunk egy hétre Párizsba. Nem akartam menni, őt akartam vele bosszantani.
Amikor hazajöttünk, rosszul éreztem magam. Hányingerem volt, reggel öklendeztem. Szerintem az epém rendetlenkedik, mondtam neki az egyik reggel. Még ő erősködött, hogy menjek orvoshoz. Tényleg azt hittem, epekövem van. De nem az volt. Héthetes terhes voltam.
Vittem az ultrahangképet boldogan. Mutattam neki. Ez az epeköved? – kérdezte. Nem, ez a gyerekünk, válaszoltam. Megkeményedett az arca, összeszűkült a szeme. Vigyem a gyerekemet a francia szeretőmhöz, ordította, és kidobott.
Ott álltam társ, lakás és munka nélkül, egy gyerekkel a hasamban. Mégis boldog voltam. Anyám azt mondta azonnal vetessem el. Dani felhívott, azt mondta, újra elmegyünk Thaiföldre, ha elvetetem. Mondtam neki, nem vagyok gyilkos. Azt válaszolta, ez annyi, mint egy tojást feltörni. De nem nekem, mondtam. Letettem a kagylót, és tíz hónapig azt sem tudtam, hol van. Hazaköltöztem az anyámhoz. A terhesség utolsó két hónapját pedig kórházban töltöttem, mert kinyílt a méhszáj. Féléves volt a fiam, amikor Dani előkerült. Nézte a gyereket, és azt mondta, túl szőke, nem lehet az övé, és hogy jobb is neki, ha nem ő az apja.
Az apasági vizsgálat persze kimutatta, hogy ő az. Úgy tűnt egy ideig, hogy örül neki. Vett nekünk egy nagy lakást Budán. De ő megtartotta az albérletét is. Egyre gyakrabban jött, játszott Benivel, láttam rajta, hogy szereti, lassan elfogadja, örül neki. Úgy tűnt, helyrerázódik az életünk. Nem is értem, hogyan lehettem ilyen vak. Benikém második születésnapjára készültünk, amikor összeomlott az életünk.
Egy szombati nap volt. Dani reggel elment edzésre, és megígérte, hogy hazafelé elhozza a tortát, amit rendeltem. Már régen elmúlt dél, még mindig nem jött meg. Kerestem, de hiába, nem vette föl a telefont. Rosszulesett, de még nem gyanakodtam. A hétvége azzal telt, hogy vártam. Féltem, hogy az albérletében valami hülyeséget csinált. Valahogy öngyilkosságra gyanakodtam. Nem tudom, miért.
Nekem nem volt kulcsom az albérletéhez. A tulajt hívtam föl, hogy vigyen fel a lakásba. Eleinte nem akarta, de aztán ráállt. Mondtam neki, ez az ő érdeke is. Mert nem lesz, aki a bérleti díjat fizesse. A kégli üres volt. Dani kabátja a fogason, a bőröndjei az ágy alatt, a cuccai a szekrényben szépen összehajtogatva, a telefonja lemerülve az asztalon. De ő nem volt sehol. Sem üzenet, sem levél.
Másfél éve ennek. Másfél éve nincs sehol. Eleinte Benikém még kereste. Apu hol van, kérdezte. Mindig azt mondtam, hogy apu elutazott. Egy idő után a gyerek elfelejtette. Hiszen olyan kicsi volt még, amikor utoljára látta.
Az ügyben a rendőrség egy darabig eltűnt személy utáni nyomozást folytatott, de nem találtak semmilyen nyomot. Krisztina azt mondja, hogy nem adta föl a reményt, és hogy a legrosszabb hír is jobb lenne, mint a bizonytalanság. Titkon reméli, Dani egyszer mégiscsak előkerül.
Még nincs hozzászólás