Ridikül Magazin logo

A pályám zenitjén érzem magam

FEKETE ERNŐ Tiborként született, nevét - ahogy ez szokás - egy idősebb színészkollégája miatt kellett megváltoztatnia. Bár a közönség Ernőként ismeri, a munkatársainak és a barátainak maradt Tibor. Anyaszínháza a Katona József Színház, de emellett sokat hallhattuk kellemes, bársonyos hangját, hiszen több rádiójáték, hangoskönyv köthető a nevéhez, és az egyik legkeresettebb szinkronszínészünk is. Pályakezdésről, versekről, izgulásról és friss szerepeiről is beszélgettünk.

Fekete Ernő
Fotó: Pitrolffy Zoltán

RIDIKÜL MAGAZIN         Rögtön a pályád elején hoztál egy markáns döntést, ami a mai napig elrendezte az életedet.

FEKETE ERNŐ    Az elején annyiból állt a választásom, ami sok mindent meghatározott a jövőre nézvést, hogy a három lehetőség – az Új Színház, a kecskeméti Katona József és a budapesti Katona József – közül az utóbbit választottam.  Innen már jöttek a feladatok, alakította magát a pályám. Bekerültem egy zártabb közegbe, ahol nem kellett súlyos nemeket mondanom. Tehát bejöttem huszonkét éve, és azóta itt játszom. Sok évnek kellett ahhoz is eltelnie, hogy egyáltalán kikukucskáljak.

RM        A Katonába sokan lehorgonyoztak, ám eljöhet az a pont, hogy egy művésznek kevés, amit az adott hely nyújtani tud. A Katona biztos bázis, és a magas nívó garanciája. Te mennyire vagy biztonsági játékos?

FE           Az első tíz-tizenöt évben még csak fel sem merült bennem, hogy bármi egyebet elvállalhatnék, sőt, nagyon jólesett ez a fajta biztonság. Alig vártam, hogy bent legyek és dolgozzam. Úgy éreztem, a nagy zűrzavarban, ami a színházon kívüli valóság, kell nekem egy hely, ahová tartozom, ami meghatároz, amihez tudok igazodni. És ez nem is múlt el.

Persze, ahogy teltek az évek, születtek bennem halvány, kicsit kellemetlenebb érzések is, de mellőzve például sosem éreztem magam. És érdekes módon, ahogy kicsit elbizonytalanodtam volna, rögtön kaptam egy olyan feladatot, ami ezt eloszlatta bennem. Aztán jöttek felkérések kívülről is, és mindig éppen akkor, amikor kedvem támadt kipróbálni más színpadot, más közönséget. És mehettem is ilyenkor.

RM        Gondolom, ilyesmi lehetett a Római vakáció például az Orlay Produkcióval, ahol nagyon más arcodat láthattuk. Ráadásul az egy zenés darab, és bár az anyaszínházadban is énekeltél néha a színpadon, így, mint itt, talán nem láthattunk. Pedig nagyon jól áll neked.

FE           A Római vakáció közönségdarab, jó volt megmerítkezni benne, de nekem azért alapvetően másfajta színház az igazi közegem. És a Katonában sem ugyanazt csináltam több mint két évtizeden át. Csak kimondva sok ez az idő, kimondva tűnik egy szigorú tömbnek; remélem a nézők is tudják, érzékelik, hogy sokféle színház létezhet egy nagy műhelyen belül. Ráadásul egyre több a fiatal közöttünk, akik másképp gondolkodnak. Mikor jön, teszem azt, Fehér Balázs Benő a maga fiatalos látásmódjával, azt – bár ugyanúgy prózai színház – nehéz lenne rokonítani mondjuk egy Zsámbéki-rendezéssel.

RM        Nemrég – hét év után – lekerült a műsorról a nagy sikerrel játszott Weöres-ested. Már amikor ment, azt nyilatkoztad, hogy gondolkozol rajta, mi lehetne a következő önálló produkciód. Kitaláltad közben?

FE           Az ilyen típusú estek úgy készülnek, hogy megálmodok valamit, és ha az igazgató rábólint, elkezdek próbálni, aztán meglátjuk. Alapvetően tehát kell a nagy lendület, a munkakedv és az idő. Na, és természetesen a lényeg: a mondani akarás. Nekem mindig sok ötletem van, de mindent hamar el is vetek.  Ám az az érzés, ami Weöres kapcsán kerített hatalmába, nem volt félresöpörhető. Valami hasonló erejű érzésre várok. Ami – akárcsak Weöres – mintha a legbelsőbb lényemből szólna. Weöres érzékenysége az enyém is, ugyanazok a bánatok és örömök foglalkoztatnak, tudtam vele azonosulni, erősen megérintett. Féltem is, hogy, át tudom-e adni mindezt, hogy a válogatásom működik-e. Azzal, hogy erősen bíztam ezekben a szövegekben, el tudtam engedni a félelmeimet.

RM        Weöresnek az élete is nagyon izgalmas, hiszen egy nagy gyerek, egy keleti bölcs, illetve egy hús-vér, közöttünk lélegző ember keveréke volt, akin mintha csak átfutna valami földöntúli üzenet, ami nem magyarázható meg racionálisan. Neked mennyire volt fontos az ő személye, mikor dolgoztál?

FE           Nem szerettem volna a költőt magát utánozni, inkább valami lényegit próbáltam megragadni belőle. Volt arról szó, mivel Weöres is Vas megyei, mint én, hogy egy szöveget tájszólásban illesztek be az estbe. Ezt az emléket a századik előadás környékén hozta fel egy munkatársam, aki asszisztensként végig mellettem volt. Fel is mondattunk helyiekkel egy részletet, de aztán elvetettük az egészet, maradtam a puszta szövegeknél, hiszen az már a munka elején kikristályosodott előttem, hogy Weöres kapcsán vagy az ő segítségével tulajdonképpen önmagamról vallok. Hogy közöm van a kiválasztott sorokhoz.

Csak egy példa: bár nem vagyok egy kimondottan hiú ember, tud zavarni, hogy könnyen felszaladnak rám a kilók. És akkor belekerült, hogy "Azért hogy én eszem-iszom, din dini dinele, / árnyékom is jól él bizony, din don dunele. // ... Ha ő fogyna, míg én hizom, din dini dinele, / az lenne a furcsa viszony, din don dunele.'! De amikor azt mondtam: 'Nem láttuk egymást, együtt sose voltunk, / kövüljön dallá a szégyen s a bú: / veled álmomban egymásba omoltunk / álom-nászból fakadt egy kisfiú', akkor sem Weöresre, hanem a saját gyermektelenségemre gondoltam.

RM        Versmondóként indultál, a legelején még Ki mit tudot is nyertél. Sok színész kezdi így – biztatják a tanárok a diákokat, mintha a jó szavalási készség egyet jelentene egy sikeres felvételivel. Téged – hiába az országos győzelem – csak másodjára vettek fel.

FE           Szombathelyen, ahol születtem, és felnőttem, volt egy versmondó stúdió, ahová már nem is tudom, miképp keveredtem, és attól fogva nem én jelentkeztem a versenyekre, hanem küldtek. Egyszerre csak ott találtam magam például az Ilyés Gyula Országos Vers- és Prózamondó Versenyen, előbb a városi, majd a megyei döntőben. A vers kamaszkoromban hangsúlyos része volt az életemnek.

Jártunk például esküvőkre is szavalni, és ezzel igen jól lehetett keresni. Ha szombaton felléptünk három esküvőn, egész hétre csinos zsebpénzünk lett. Változatos, szép verseket szavaltunk, emlékszem, itt ismerkedtem meg Weöres Canzonéjával is. De közben éreztem, hogy nekem ez a szavalósdi nem olyan komfortos, remegett a lábam, nagyon izgultam a műsor közben. És amikor bekerültem egy amatőr társulatba, a Ferrumba, ahol színdarabokat csináltunk, rájöttem, hogy ez az én igazi helyem. Megérintett: mennyivel jobb, ha nem a nézőkre nézek vagy fel az égre, hanem a partneremre, akivel a végén együtt hajolunk meg!

RM        Az izgulás teljesen eltűnt belőled?

FE           Nem, de már tudom kezelni, nem engedem, hogy eluralkodjék rajtam. Már nem olyan félelmetes a számomra, sőt, tapasztalom, hogy néha konstruktívan be tudom építeni a játékomba. Persze az is világos, hogy a színészi pályának vannak fázisai, amelyeket mindenki bejár, és ezek közül az eleje, mikor a rutin még hiányzik, és a vége, amikor indokolatlan félelmek is erőt vehetnek a színészeken, nagyon nehéz. Bennem még nincs időskori félelem, talán a legjobb korban vagyok, a pályám zenitjén érzem magam, erőm teljében. Tudom kezelni a félelmeimet, már tettem le dolgokat az asztalra, megismertem magam, tudom, hogyan dolgozom, miképp tudom a legtöbbet kihozni magamból. Ismerem a mesterséget, általában hozzá tudom csiszolni magam a szerepekhez vagy a szerepeket magamhoz, és élvezem a munkát.

RM        Nehéz veled? Az a fajta színész vagy, aki mondja, hozzászól, nekifeszül rendezőknek?

FE           Igen, mondós vagyok. De ez is évek alatt alakult így. Először is megtanul az ember gondolkodni és mondani, majd azt is megtanulja, mikor hallgasson, mert ez nem az a pillanat. Vagy azt, hogyan is mondja, és hogy lássa be, ha hülyeséget beszélt. Itt nálunk van is erre igény, a közös alkotásra, kikérik a véleményünket. Persze a rendező szava a döntő, de nem úgy dolgozunk, hogy mereven beállítanak dolgokat, és akkor mi azt ügyesen lejárjuk. Az is előfordult már, hogy túl sokat szóltam hozzá, nemcsak magammal, hanem az egésszel kapcsolatban, túlságosan is a többiekre függesztettem a tekintetem, és ez a rovására ment a munkámnak. Mert hiába, csak két szakma ez, és bár a színész is gondolkodik az egészen, az elsődleges feladata mégsem ez.

RM        Rendre megkérdezik tőled – talán ezek miatt is – hogy nem akarsz-e rendezni.

FE           Nem biztos, hogy nekem való feladat, félek attól, hogy komplex, egész dolgot teremtsek, és leginkább attól, hogy embereket irányítsak. Ráadásul ha azt látnám, hogy nem működik a vízióm, hamar összeomlanék. Most bevillan egy kellemetlen emlékem. A gimnáziumban diákszínházat csináltunk, a szakkört vezető tanárnő – Patkós Márton színészkollégám nagymamája – átadta nekem a vezetését. Csináltam is lelkesen. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott állok a tornateremben a padon, és magamból kikelve üvöltözök olyan emberekkel, akik haverságból eljöttek segíteni nekem, és eszük ágában sem volt színészkedni. Megijedtem magamtól.

RM        Talán ezt látják benned a rendezők, és ezért kapsz sorra vezérszerepeket – gondolok itt a Brazilok polgármesterére vagy a Passió Pilátusára – csak hogy a legutóbbi nagyobb szerepeidet említsem.

FE           Lehet, hogy ezt sugárzom magamból, ezt közvetíti a mogorvaságom? Nem tudom, nekem is feltűnt, hogy inkább főnököket osztanak rám, nem beosztottakat. Mindkét idén bemutatott filmben, amiben játszottam én voltam a góré, az említett Brazilokban a falu polgármestere, A Kincsemben pedig a birodalom császára. Talán jön majd egy nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé nézős korszak is.

Címkék: színész, katona józsef színház, brazilok, kincsem

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!