A művészet öngyógyító ereje

2016. február 3. | Írta: Sudár Györgyi

A művészet vigasztaló, gyógyító, transzformáló ereje évezredek óta ismert. Ott van benne a katarzis, önmagunk meghaladásának lehetősége, ezért olvasunk regényeket, ezért járunk koncertre, színházba vagy kiállításra. De a műélvezet mellett amatőr alkotóként magunkat is gyógyíthatjuk, ha naplót írunk, versbe öntjük a bánatunkat, vagy ecsetet ragadunk, hogy vászonra vigyük, amit érzünk.

Akár a művészet befogadó formáját választjuk, akár alkotni kezdünk, általa mélyebb kapcsolatba kerülhetünk önmagunkkal, és megéljük a világgal való egységünket. A művészet nyelvén elmondható, amire nincsenek szavak, kifejezhetőek olyan érzések és élmények, amelyek a hétköznapokban nem kapnak teret.

Összeállt a kirakós

Bodnár Szilvia mindig is vonzódott a művészetekhez, de korábban nem gondolta volna, hogy ez nemcsak önkifejezés lehet, hanem a segítségével változtat is az életén. „Olyan munkahelyen dolgoztam, ahol sok művész megfordult, és szerettem azt a közeget. Mindig is csodáltam őket azért, mert kreatív módon ki tudják fejezni az érzéseiket. Tudtam, hogy bennem is van valami, ami utat keres magának, de valahogy nem találtam a megfelelő formát, nem volt saját hangom.”

Szilvi tavaly, az egyetem elvégzése után padlóra került. „Úgy éreztem, többé nem tudom a problémáimat a szőnyeg alá söpörni. Rengeteg feszültség volt akkoriban bennem, és éreztem, hogy segítséget kell kérnem, de hosszú út vezetett odáig, amíg egy olyan művészetterapeutához kerültem, aki elkezdett arra biztatni, hogy ragadjak ecsetet, és kezdjem el »kifesteni« magamból, ami belül nyomaszt.“

Szilvi egy önarcképpel húzta ki a dugót a palackból, s a folytatás már szinte magától jött. „Ezzel az első képpel kinyitottam a tudattalanom egy olyan fiókját, ami aztán további alkotásokra késztetett. Kezdetben volt némi tudatosság abban, ahogyan festettem, ám egy idő után képes voltam átadni magam a folyamatnak, és hagyni, hogy csak a kezem vezessen.

Egymás után születtek a képek, és sokáig azt sem tudtam, mit festek, csak éreztem, hogy ez jó, és minden alkotás után megkönnyebbültem. Aztán idővel a festmények sorozattá, majd komplett történetté rendeződtek, és lassan összeállt a kirakós: a múltam egy nagyon fontos, traumatikus szelete a festményeim által megmutatta magát. Utólag derült ki, hogy a sorozatom darabjai szinte milliméterre pontosan összeilleszthetők, akár egy film kockái.”

Szilvinek az alkotás nemcsak a gyógyulásban segített, de új csatornákat is megnyitott meg benne, amitől elfogadóbbá vált. „Megtanultam minősítés nélkül elfogadni és szeretni önmagam, és másokra is így tekinteni. A festés egy olyan öngyógyító eszköz számomra, amihez bármikor fordulhatok, ha úgy érzem, hogy valami kikívánkozik belőlem. Amikor festek, csak a vászon létezik, de a flow-élménynél ez jóval több: az alkotások által tisztulok, gyógyulok, és mélyebben megismerem saját magam.”

Szilvi szerint ez az eszköz mindenkinek a rendelkezésére áll, nem számít, hogy esztétikailag milyen lesz az alkotás, a lényeg, hogy hagyjuk megjelenni a vásznon, ami meg akar mutatkozni. Persze, sokat segít az is, ha a képeinket olyan valakivel (pszichológussal, művészetterapeutával) is megbeszélhetjük, értelmezve őket, aki elfogadóan, értő szemmel figyel ránk és a művünkre.

Rámozdulni a lélekfeladatra

Ősz Titanilla mindig is szeretett táncolni, de a különleges „lélektánc” órára betévedve arra nem számított, hogy a LEMangURIA nevű módszer nemcsak a testét, hanem a lelkét is alaposan megmozgatja, és hamarosan ő maga is vezet majd ilyen foglalkozásokat.

„Az önismeret már régóta az életem része volt, de úgy éreztem, a testi tudatosságomon van mit fejleszteni. Már az első óra magával ragadott, annyira, hogy az elmúlt két évben minden héten átadom magam másfél órára a tánc élményének, és egyszerűen nem tudom megunni.” A foglalkozások során mindig van egy konkrét téma, úgynevezett „lélekfeladat”, vagy egy adott képesség, amivel a résztvevők táncmunkán, azaz szabad mozdulatokon keresztül dolgoznak.

Titának több olyan személyes élménye volt a lélektáncon, amelyeknek a hatása az életében is megmutatkozott. „Az első órák egyikén olyan feladatot kaptunk, amelynek során párba rendeződtünk, és hol az egyikünk, hol a másikunk vezetett. Az irányítás jól ment, de én képtelen voltam átadni magam a partneremnek, feszültté, görcsössé váltam – mondanom se kell, hogy az életben is hasonló problémáim voltak akkoriban.

Körülbelül egy évvel később újra ezzel a feladattal szembesülve már könnyedén adtam át magam a páromnak és a táncnak. A tánc nemcsak abban segített, hogy kinyíljak, és közelebb engedjem magamhoz az embereket, de a nőiességemet is kibontakoztattam: sokkal lágyabb és elfogadóbb lettem. Korábban mindig zavarba jöttem, ha valaki meg akart ölelni, mostanra percekig képes vagyok egy ölelésben benne maradni. Lejjebb engedtem a falaimat, és nyitottabb lettem a csodákra.”

A testet – ebben a koncepcióban – egyfajta könyvtárnak tekintjük, amiben ott van az egész múltunk, a jelenünk és a jövőnk is. A mozgásterápia lényegi eleme, hogy a múltbéli sérülések, gátak, elakadások megmutatkoznak, ki tudjuk őket »mozogni« magunkból, átalakítjuk, így a mozdulatainkkal hatással vagyunk a jelenünkre és a jövőre is. A foglalkozás során nemcsak a mozgás, de a szavak gyógyító erejét is segítségül hívják, így a feldolgozás több szinten valósulhat meg.

Címkék: festés, önismeret, művészet, táncterápia, lélektánc