A mindennapokban tornacipős, farmeres, copfos anyuka vagyok
Varga Izabella türelemmel, sőt, jó kedéllyel, a stábot is meg-megnevettetve viseli a többórás címlapfotózást. Pedig még egy interjú vár rá utána, velem - azalatt is végig mosolygós, összeszedett; átgondoltan válaszol, nem ken el semmit, csak hogy hamarabb szabaduljon -, utána pedig egy egyetemi vizsga következik.No és persze a lányai is hívogatják apró-cseprő, ám azonnal megválaszolandó kérdésekkel. Vajon honnan a derű, a nyugalom, a mindig koncentrált figyelem, amely minden találkozásunkkor árad belőle annak ellenére, hogy saját bevallása szerint nem tartozik éppenséggel a fegyelmezett emberek közé?
- Mit tanulsz, Iza?
- Andragógia szakra járok. (felnőttképzés - a szerk.)
- Mi lesz belőled, ha elvégzed?
- Azt még nem tudom, mi lesz belőlem, de boldog ember lett belőlem attól, hogy egyetemre járok.
- Az elmúlt években, ha hívtalak, vagy vizsgáztál vagy felvételiztél. A tanulásért tanulsz?
- Igényem, hogy mindig több legyek ma, mint tegnap voltam. Vannak terveim, de a megvalósításukhoz idő kellene, ami nekem nincs. Most nincs. De jó érzés, hogy még mindig nem a lemorzsolódás jellemző az életemre, hanem a gyarapodás.
- Kislánykorodban is tanulós voltál?
- Igen, de akkor még az motivált talán leginkább, hogy lehetett menőzni a színjeles bizonyítvánnyal.
- Van olyan közösség, ahol ez ciki.
- Nálunk nem volt az, gimiben egy kísérleti osztályba jártam, természettudományokra szakosodtunk, tanultunk genetikát, latint, csillagászatot, sok-sok matematikát, és kakukktojásként szociológiát. Ott kaptam rá arra, hogy élvezzem, amint megnyílik előttem a világ a tanulás által.
- Amikor megjelensz egy vizsgán, vagy akárcsak egy egyetemi előadáson, tudsz egy lenni a hallgatók közül, nem éreztetik veled, hogy más vagy, mert a tévében is látnak esténként?
- Önmagamért vagyok ott, és azért, hogy tanuljak. Ahogy ez nyilvánvalóvá vált, befogadtak. Kialakult egy értékes, új baráti köröm, sokat vagyunk együtt, már csak miattuk is megérné újra iskolába járni.
- Milyen volt 2017? Milyen évet zártál?
- Keresztfélévvel kezdtem az egyetemet februárban, nagy változás volt újra bekapcsolódni egy lüktető egyetemi létbe. Családilag is érdekes időszakba értünk, kamaszok a lányaim, nagy kihívás. Rengeteget tanulok tőlük magamról, az anyaságról.
- Mi változott?
- Nagyon sok őszinteséget követelnek. Következetesek, tárgyilagosak. Felhívják a figyelmet dolgokra. Kemény önvizsgálat elé állítanak nap mint nap, és sokszor van igazuk. Ezt elfogadni, sőt megszeretni jó dolog. De nem könnyű.
Mindenért kárpótol viszont, hogy látom az erejüket, a határozottságukat, a kibontakozó színes egyéniségüket. Fura a régi, szülői intelmeket hallani az embernek a saját szájából. Fura rájönni, hogy már nem érvényesek. Újra kell tervezni a szabályokat. Egyszerűbb lenne a régi vágányon haladni, de lehetetlen.
- Nagy költözéseken vagy túl, megmaradtak a gyerekkori emlékeid?
- A leveleim például megvannak. Anna, aki már beleszületett az internetes korszakba, pár éve megtalálta ezeket, nagyon tetszett neki, hogy posztereket, matricákat küldözgettünk egymásnak, rajzolgattunk.
Kerestünk egy biztonságos oldalt, ahol levelezőtársakat lehet szerezni a világ minden tájáról. Levelezett is egy időben vagy 12 gyerekkel angolul, pl. koreai, finn, szerb, lengyel kislányokkal. Az olasz barátnőjével találkoztunk is egy nyaralás alkalmával.
- Gyűjtögetős vagy?
- Van egy pincénk, na, oda nem visszük le a vendégeket, ugyanis ott tárolok mindent, nem dobok ki semmit, amihez érzések kötnek bennünket. Megvan az első csokor is, amit Zolitól kaptam.
Próbáltunk a színházban, emlékszem, megjelent egy selyempapírba csomagolt bokrétával, kerített neki vázát, vízbe tette, az ablakba állította, hogy minél jobb állapotban találjam meg. Tudta, hogy a napraforgó a kedvenc virágom, azt hozott. Csak hát nem volt rajta a szemüvege, és nem vette észre, hogy művirág, ettől még meghatóbb volt az egész.
- Idén 20 éve, hogy te vagy dr. Balogh Nóra a Barátok köztben. Rettenetesen hosszú idő, ahogy mondani szokták, gombócból is sok. Mit teszel kiégés ellen?
- Ha valahol hiányérzetem van, de nem akarok lemondani róla, akkor megpróbálok máshol töltekezni. A tanulással például. Izgalmas valahol újra kicsinek, kezdőnek lenni, jogosan hibázni, fejlődni.
- Negyven körül nagyon sokan váltanak, kezdenek valami egészen újba.
- Ha valaki elfojtotta az igazi énjét, akkor szokott robbanni a bomba, rám ez nem jellemző, kipróbálhattam magam ebben is, abban is, amihez csak kedvem volt, szerencsés vagyok a családommal nagyon. Minden generációnak megvannak a speciális problémái, a miénk a kishitűség, azt hiszem.
Talán így negyven körül jutunk el oda, hogy merünk hallgatni a megérzéseinkre. Mivel mi már hosszabb életre számíthatunk, mint az őseink, kitolódhatott az álmodozás kora. Hiszek benne, hogy tudatosan készülnünk kell arra, mi lesz húsz év múlva, idősebb korunkban.
A barátaimmal sokat beszélünk erről, hogyan kell megtervezni a jövőnket, hogy maradhassanak céljaink, amelyek függetlenek lesznek az akkor már felnőtt gyerekeinktől. Szomorúan látom, hogy ki tud ürülni az idősek élete. Szerencsére azért sokaknak a gyerekek, unokák megmaradnak örömforrásként.
Az, hogy milyen lesz az az időszak, meggyőződésem szerint sokban rajtunk múlik, hogy most hogyan tervezzük meg. Lépést kell tartani a világgal, nem érdemes fékezni a saját érdekünkben. A tanulást nem szabadna abbahagyni!
- Ha hirtelen adódna egy szabadnapod, mivel töltenéd?
- Tanulnék. Elmennék futni. Ha szabadnap, ha nem, vinném reggel a gyerekeket, és hoznám őket délután, aztán balett, edzés. Szét lenne szabdalva a nap, akkor is, ha ráérnék.
- Ha megválaszthatnád, hol élj, hol élnél?
- Ha bármit megtehetnék, akkor egy hajót vennék, és Horvátországban lenne a bázis, de bejárnám a világot. Nagyon szeretem a tengert, egész gyerekkoromban hajón nyaraltunk.
- Neked a víz sosem félelmetes?
- Volt, hogy viharba keveredtünk, vagy felmondta a motor a szolgálatot. De a szüleim jelenléte, apukám technikai tudása olyan meggyőző volt, hogy elfelejtettem félni.
- Honnan ért apukád a hajókhoz?
- Vízen töltötte a gyerekkorát, és mérnökember, ez régen azt jelentette, mindent tud: bütyköl, szerel, épít.
- Kik a példaképeid, kiknek a véleményére figyelsz oda különösképp?
- Rengeteg embert tisztelek. Szerintem mindenkiben lehet találni olyan tudást, tulajdonságot, ami lenyűgöző. Van egy női klubunk, amit művész barátnőim alapítottak, most már én is szervezek ilyeneket az életem különböző területein. A női összefogásban rengeteg öröm és erő és segítség van.
Régen is így volt, csak mára elszigetelődtek az emberek. A közösséghez tartozások döbbentik rá az embert, hogy amúgy a mindennapi életben inkább konkurenciát látunk egymásban, sajnos. A közösségi oldalakon lehet talán leginkább érzékelni, mennyire szúrós szemmel nézzük egymást.
Kell mindenkinek egy biztonságos tér, szükségünk van olyanokra, akikben bízhatunk, akik előtt vállalhatjuk a gyengeségeinket, gondjainkat, bizonytalanságainkat is.
- Melyik az a tulajdonság, amelyet nehezen viselsz el másokban?
- Az őszintétlenség. A legnagyobb csalódásaim abból adódtak, hogy az őszinteségem, nyitottságom nem jó fogadtatásra talált. Ha nem stimmel valami, hiszem, hogy dolgunk helyrehozni. De csak kevesen vállalják a konfrontációt.
- Ha hazudnak neked, mit csinálsz?
- Nincs jó eszköztáram, hogy kezeljem. Csalódott vagyok ilyenkor. Próbálom kihajtani az igazságot. Vitázok, érvelek, de az agresszió verbális formában is elfogadhatatlan számomra.
- Mi volt számodra eddig a leginkább embert próbáló helyzet, a legkeményebb tapasztalás?
- A jugoszláv háború. Nehéz elfelejteni egy ilyen fajsúlyú vis major helyzetet. Gyanútlan, gyönyörű életekbe robbant be. De megtanított arra, hogy pokoli dolgoknak is lehet sok jót köszönni.
Ha nincs háború, nem jövök Magyarországra, nem találkozom az emberemmel, nem ők a gyerekeim, akik azok lettek. Úgyhogy a legrosszabb élményt sem törölném ki az életemből. Ma már.
- Ha lenne módod visszautazni az időben, megtennéd? Melyik korszak érdekel különösképp?
- Nőként nem lenne olyan jópofa utazgatni az időben, azt hiszem. Nosztalgiával visszagondolni jó, de testközelből látni, milyen nehéz sorsa volt egy nőnek akár még a közelmúltban is, sokkoló lenne, attól tartok.
- A férjed csak hétvégente van veletek, hisz más városhoz köti a munkája. Nőként neked sem lehet egyszerű egyedül helytállni a mindennapokban.
- Egy kapcsolat akkor működhet egészségesen manapság, szerintem, ha nincs olyan, hogy női feladat és férfifeladat. Nálunk mindenki csinál mindent, amikor ott van, tiszteljük egymás idejét, véges energiáit. Nincs olyan, hogy ez a te dolgod lenne, vagy jobban állna neked. Figyelünk egymásra.
Ha az egyikünk elfárad, a másik észreveszi, és levesz a válláról terheket. Nem kellett ezt sosem megbeszélni. Eleinte szerelemből kezdett így működni. Figyelmesek voltunk, egymás kedvében akartunk járni. Aztán egyre több felnőtt teher került ránk, és nem volt kérdés, hogy muszáj összetartani.
- Hiszel a sorszerűségben, a csodában, a babonában, vetsz-e kártyát?
- Játékként tekintek ezekre a dolgokra. Nem zárkózom el semmitől, de nem is köteleződöm el. Megtartom magamnak a jogot, hogy gondolhassam egyik pillanatban így, a másikban meg úgy. A horoszkópot sem tudom komolyan venni, de néha elolvasom.
Olykor kellenek a vigasztalások, a reménysugarak, amikor nem tud ép ésszel találni az ember semmit a játékos lehetőségeken kívül. Van, hogy olyan nehéz az élet, hogy minden kapaszkodó számít.
- Úgy tűnik, megbocsátó és türelmes vagy nemcsak másokkal, de magaddal szemben is.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem teszem magasra a mércét önmagam számára. Sokszor érzem különben, épp a maximalizmus okán, rosszul magam a bőrömben. De magammal is jóban akarok lenni, dolgozom ezen, ha nem sikerül, dühös vagyok.
Nem gondolom kiváltságosnak magam, olyannak, akinek ne kellene nap mint nap fejlődnie, aki már kész van, aki elérte a célt. Egészen hétköznapi ember vagyok, szeretem a hétköznapiságot, sőt ragaszkodom is hozzá.
A mindennapokban egy tornacipős, farmeres, copfos anyuka vagyok. Az ismertség a munka része, nem több annál, nem erény.
- Mit nem szeretsz magadban?
- Általában az idővel hadakozom. Ha több időt hagyok, mondjuk a tanulásra, akkor lelkiismeret-furdalásom van, hogy elvettem a gyerekektől, ezért tanulok inkább éjjel, vagy a forgatások üresjárataiban.
Ha elmegyek velük korcsolyázni a Városligetbe tanulás helyett, akkor ott motoszkál a fejemben, hogy hétfőn vizsgám van. Szeretem és irigylem a fegyelmezett embereket, mert én nem vagyok az. Strukturáltabb, következetesebb életvezetéssel könnyebb lenne.
- De a fegyelmezettség hiánya együtt járhat olyan jó tulajdonságokkal, mint a lazaság, a rugalmasság, a játékosság...
- Igen! Látom a generációmon sokszor, mennyire nehezünkre esik rugalmasnak lenni. Ragaszkodunk a megszerzett dolgokhoz, a régi tudáshoz, ami itt-ott már elavult talán, de inkább nem nyitunk, nehogy megrendüljön a biztonságérzetünk, pedig fel kell ismernünk, hogy a boldogság titka, hogy kíváncsiak és nyitottak maradjunk a világra egész életünkben.
Még nincs hozzászólás