A mesét már a kilencedik generáció folytatja

2014. május 5. | Írta: Hajdú Éva

A Gere név az elmúlt 25 évben ismert lett a jó bort kedvelők előtt, a borászatban több generáció dolgozik együtt. Gere Attilával és Gere Andreával, tehát a fél családdal, arról beszélgettünk, hogyan tudnak mind együtt működtetni egy ekkora vállalkozást.

A családunkban hét generáció foglalkozott szőlővel és bortermeléssel – mondja Gere Attila – , de a II. világháború utáni kitelepítések elvágták a fonalat. A család egyik felét kitelepítették Németországba, az itthon maradottak pedig elveszítették a szőlőt, így édesapám már nem ezen a pályán dolgozott, és belőlem is erdész lett eredetileg. Én nagyon korán elveszítettem az édesapámat, az apósom viszont a példaképem lett, és az is a mai napig: 95 évesen még mindig kijár a szőlőbe. Tőle kaptam a tisztes munka szeretetét és tiszteletét, édesapámtól pedig a kereskedés és az előre tervezés adottságát – legalábbis édesanyám elmondása szerint. A mai családi pincészetet 1991-ben, a rendszerváltás után alapítottuk a feleségemmel, amikor még nyoma sem volt a magyar bor hírnevének.

– Rajtatok kívül van még egy borász Gere család Villányban. Ezt hogyan lehet konfliktusok nélkül megúszni?

– Főleg intelligenciával – veszi át a szót Andrea. – A rokoni szálak kétszeresen is összekötnek minket, de Villányban nem ritka az ilyesmi: az unokatestvér Gere fiúk (Tamás, és az édesapám, Attila) elvették a Wéber nővéreket (édesanyámat és a nagynénémet), így mi Gere Zsolttal és Gere Vikivel (Tamás gyerekeivel) anyai részről első, apai részről harmad-unokatestvérek vagyunk. Mindkét Wéber lány 1978-ban nászajándékként ugyanakkora területet kapott az édesapjától, ugyanott, a Csillagvölgyben, és egyetlen közös présházból indult a két pár. Egészséges konkurencia van köztünk, ahogy minden más villányi borászattal is, de az ünnepeket mindig együtt töltjük, ahol szóba sem kerül a bor vagy a piac, csak családi témák.

Nehéz elképzelnem azt a helyzetet, hogy mondjuk az egyik cég épp mélyrepülésben van, a másik pedig ugyanakkor prosperál, de ilyen esetben nyilván a család lenne fontosabb mindannyiunknak. Másként nagy bajban lennék, mert gyerekkorom óta Gere Viki a legjobb barátnőm – kivel beszélném meg akkor a problémáimat?!

– Borászatának megalapítása után nem sokkal jött egy osztrák befektető, aki sok pénzt szeretett volna hozni a cégbe. Több családi cég örült akkor az ilyen lehetőségnek: ön tudatosan, vagy inkább érzelmi okokból nem engedett be mást a családi vállalkozásba?

– Amikor Franz Weninger megkeresett – mondja Attila –, nekünk csak adósságunk volt, de úgy gondoltam, hogy amiért egyszer megdolgoztunk, oda én nem engedek be senkit. Így végül egy másik közös céget alapítottunk úgy, hogy Franzi tette be az én önrészemet is, azzal, hogy majd megadom, ha lesz miből. Azóta is rengeteget tanultam tőle.

– Elsorolná, hogy kinek mi a titulusa a családi cégnél?

– Nálunk még ügyvezető sincs! Illetve én is az vagyok, és Andi, a lányom is. Attila fiam a borászatban dolgozik, a feleségem a szállodát viszi, de nem mondhatom igazgatónak, mert most vettünk fel egy szállodaigazgatót. Mi „csak” dolgozunk.

– Mégiscsak nehéz lehet, ha családtaggal adódik munkahelyi konfliktusa. Hogyan lehet ezt jól kezelni?

– Ilyesmire nem volt komoly példa: szerencsére soha senki nem élt vissza ezzel a helyzettel. Nyilván a mentalitásom, a lojalitásom miatt elnézőbb lennék egy családtaggal, mint egy beosztottal, de ezt hál’istennek még végiggondolnom sem kellett eddig.

– Hogy néz ki a napi menetrend a cégnél?

– Alapvetően mindenki végzi a saját feladatát a maga területein, de mindennap összeülünk egy családi ebédre –  veszi át a szót Andrea – ami hétköznap inkább munkaebéd. Átbeszéljük a döntést igénylő kérdéseket, beszámolunk arról, hogy ki hol tart, és persze együtt vagyunk.

– Mennyire volt egyértelmű, hogy „itthon” fogsz dolgozni?

– Eleinte semennyire. Direkt hagytam magamnak menekülőutat: a pénzügyi pályát választottam, és a diploma után egy évig Budapesten dolgoztam. De láttam, hogy tényleg tudok segíteni, komolyan hasznomat látják, ezért inkább hazajöttem. Ez egyáltalán nem jelentett kényszert, hiszen mi a borokon keresztül gyönyörű éttermekbe, fantasztikus borvidékekre jutottunk el – ez falusi lányként pláne nagy élményt jelentett –, és a szüleimen is mindig a lelkesedést és a munka sikerélményét láttam, amivel példaként szolgáltak nekünk.

– Középiskolás koruk óta azt mondtuk a gyerekeinknek –  néz elérzékenyülve lányára Attila – , hogy mindenben támogatjuk őket – az anyagiak sem kivételek –, még ha homlokegyenest az ellenkező irányba mennek is, mint mi. Az volt a kikötés, hogy olyan pályát válasszanak, amit szeretnek: saját tapasztalatom, hogy másképp nem lehet jó munkát végezni, akkor pedig nem is érdemes. Amikor Andi elment Pestre, az édesanyjával egymásra néztünk, és azt mondtuk, ez a lány nem fog már hazajönni. Nehezen lehet szavakba önteni, hogy mit éreztünk, amikor másfél év múlva mégis csatlakozott hozzánk. Én már egy csomó dologban nem szeretnék részt venni: több időt szeretnék tölteni a feleségemmel, jókat szeretnék enni és inni – az már Andi érdeme, hogy olyan rendszert dolgozott ki, hogy nekem már nem is kell borkereskedőkkel beszélnem, ha éppen nincs hozzá kedvem.

– Andi férje, Pauli Zoltán is már cégben a dolgozik… Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

– Előbb házasodtunk –  fejezi be nevetve a beszélgetést Andreas. – És mivel Zoli az  ételek terén jeleskedik, míg mi csak szeretünk jókat enni és inni, nemcsak folytatódik, hanem szervesen fejlődik is a családi cég.

Címkék: bor, borászat, villány, családi vállalkozás, több generáció