A kisegérnek halnia kell!
Minden a furcsa zörejekkel kezdődött. Rejtélyes kis kopogó, máskor kapirgáló hangokra riadtam egy éjjel, melyek mintha a mosogató alól szűrődtek volna. Vajon mi lehet ez?
Hajnalodott már, amikor kómásan lemásztam a galériáról, remegő kézzel próbáltam világítani a telefonom zseblámpás funkciójával. Azt már nem teljesen értem, miért nem kapcsoltam fel simán csak a villanyt, talán féltem a teljes igazságtól.
Persze, nem láttam semmit a konyhaszekrényben. Így azzal áltattam magam, hogy tán az alsó szomszéd vakolni kezdte a falat hajnalban, mert kényszerbeteg. Olykor fúrni szokott.
De a hang túlságosan közelről jött, így a biztonság kedvéért jól rácsaptam a tenyeremmel a szekrényajtóra, mert ha esetleg mégis abban van valami, az ettől nyilván megijed. De csak én ijedtem meg jobban. Ilyenkor bizony jól jönne egy férfi – gondoltam.
Teltek a napok, és egyszer munkából hazajövet szemben találtam magam a rettegő valósággal. Ahogy beléptem a lakásba, egy icipici szőrös kis barna állat szaladt el a konyhapulton, és bújt el a mikró alá. A kisebb szívroham után, újra a zseblámpás funkciót használva, bevilágítottam a mikró alá, és akkor láttam meg őt…
Csillogott a szeme, pihék voltak a fülén, nem is egy, és a pisze orrát föl-alá mozgatta, mintha csak ismerkedni szeretett volna új lakótársával. Ez a vadállat tudja, mi a dörgés – gondoltam –, és nem fog csak úgy kiköltözni innen.
Mint már említettem, egyedül élek, nincs férfi a láthatáron, és ez ilyenkor különösen mélyre tudja húzni az embert. Még akkor is, ha más helyzetekben tökéletesen jól érzi magát egyedül.
Végül a hímnemű közös képviselő segítségét kértem, aki az egérragasztóra esküdött, amelybe majd beleragadnak a kis lábai, és addig vergődik benne élve, amíg majd szívrohamban megdöglik. Hiába mondtam neki, hogy léteznek mindenféle riasztók, melyek olyan ultrahangokat adnak ki, hogy majd magától szépen elmegy, ő állította, hogy ezek mit sem érnek. Férfiak…
Lelki válságba kerültem. Ha lenne szerelmem, ő biztosan tudná, mit tegyek, és levenné a felelősséget a vállamról. Vagy ez nincs is kőbe vésve? Mi van, ha éppenhogy zavarna, hogy beleszól a döntésbe? Vagy ami még rosszabb: az is lehet, hogy olyan szerelmem lenne, akire nem lehet számítani a bajban, és az még annál is szomorúbb, mint hogy senkim sincs, akiben csalódhatok.
Persze, annyira mélyre még nem süllyedtem, hogy pasi helyett egy egérrel éljek együtt, így végül rávettem magam, és fájó szívvel kiraktam a ragasztós csapdákat.
Ennek lassan két hete. Mindennap hatalmas megkönnyebbülést érzek, amikor látom, hogy senki sem ragadt bele egyik csapdába sem. Úgy tűnik, a kisegér túlságosan intelligens. Érdekes, mostanában már nem kapirgál hajnalban, tökéletesen szobatiszta, csak olykor-olykor átrohan a nappalin.
Talán nem is nálam lakik, csak átutazóban van. Azt hiszem, kezdünk egymáshoz alkalmazkodni, és az együttélés nem is olyan rettenetes. Az egérriasztót azért megveszem, de elfogadom azt is, hogy ha marad, és azt is, hogy ha elmegy. Épp mint a férfiakkal. Mi mást tehetnék?
Még nincs hozzászólás