A forrongó nyolcvanas évek

2018. október 3. | Írta: Vág Bernadett

Ó, forrongtunk, persze, csak kérdés, hogy ki miért, mitől. Én például kis- és nagykamaszként a szerelemtől voltam forró lázban, igaz, ez már óvodában kitört rajtam. Aztán később azért, hogy nekem is legyen már igazi farmerem, mert egyre cikibb volt az a gumírozott kék dzsörzégatya, ami csak messziről látszott annak.

Először egy Trappert szereztem be (a tripper már akkor sem volt divat), aztán az Ecseri piacon rátaláltam egy elképesztően jó fazonú Casucci farmerra, ami feljött egészen a derékvonalig, majd szívecske formára feszített akármilyen formájú feneket.

Igaz, a szárai répában végződtek, de attól még jól nézett ki, főleg, ha az ember jó nagy válltömésekkel ellensúlyozta a répaszárakat.

A farmer lényege egyébként az volt, hogy vagy Levi’s 501 legyen, vagy bármilyen, de koptatott és halványkék.

Azt a farmert, amelyik nem volt sem Levi’s, sem koptatott, sem halványkék, hipóban áztattuk, amitől foltos lett és undi, ezután pedig kidobtuk. Aki mégsem dobta ki, az hozta divatba a márványfarmert (nem kellett volna).

A láz továbbá az alföldi papucsért fűtött, amely szintén csak akkor hasított, ha patinás volt, ezért éjjel-nappal krémezgettük, hogy minél előbb bebarnuljon.

A pasik belül selymes és csíkos, kívül lila vagy zöld zakót hordtak felgyűrt ujjal. A makkos cipő, fehér zokni kombó is akkor tört utat magának, mindehhez pedig bundesliga-frizurát növesztettek akkor is, ha felül már nem is volt hajuk. 

Mi, csajok pedig bedaueroltattuk a sérónkat, és jól fel is tupíroztuk, majd mindenféle béna masnikat kötöttünk bele, vagy oldalt összecsíptük egy banáncsattal.

Kilép, hajlít, fogy…

Minden valamire való lány és asszony végigaerobikozta a nyolcvanas éveket, engem kivéve, mert én sajnos nem tudok megjegyezni egy több mozgáselemből álló mozdulatsort. De aki járt aerobikra, annak volt fényes és rózsaszín (netán neonzöld vagy sárga) cicanadrágja, feszülős pólója és frottír fejpántja, térdpántja, lábszárizéje és csuklószorítója.

Az aerobikot diszkózenére illett csinálni, ami a másik oka volt, hogy én nem jártam, mert addigra sokkal inkább rajongtam a hazai lájtosan forradalmi együttesekért, például a Beatricéért, Bikiniért, LGT-ért, Korálért, akik nyíltan vagy burkoltan kimondták a tutit.

Amíg azt üvöltöttem agyonposzterezett királylányszobámban, kis kazettás magnómat a fülemre szorítva, hogy „minden sarkon álltam már”, én is kőkemény, árva és otthontalan miskolci utcagyereknek éreztem magam. (Aztán apukám figyelmeztetett, hogy ez a mondat egy nő szájából elég áthallásos.)

A házibulikon Stevie Wonder segített a szerelmi illúziót fenntartani, őt hallgatva mindjárt megbocsátottam a mafla, makogó srácnak is, hogy a „szavak nem jönnek neki könnyen”.

Aztán a Házibuli zenéire is házibuliztunk, meg szanaszét rokkendroloztuk magunkat a Hungáriára, éjfél után meg már bármire.

Persze, idolnak számított a Modern Talking meg a Neoton Família is, csak nem az én köreimben. Mint haladó szellemű ifjúság, félig tiltott koncertekre jártunk, hisz megjelentek az underground együttesek, amilyen a Sziámi, a Bizottság, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Neurotic, a Trabant, és még sorolhatnám. („Édesem, légy velem, elkerül a félelem…”)

Lemezük nem jelenhetett meg, a koncertfelvételeket sokszorosítottuk kazettán, és terjesztettük szét a világban mint ritka ereklyét. Ehhez kapcsolódó kultuszfilm volt akkor az Eszkimó asszony fázik, Méhes Marietta underground-díva főszereplésével, Xantus János rendezésében.

Bobby és Bubó

Aztán, ha sem nem aerobikoztunk, sem nem buliztunk, akkor néztük a tévét, mert már két csatorna is volt, és mindennap ment! A sorozatoknak hála, kitágult számunkra a világ.

Láthattunk texasi milliárdosokat életmódszerűen dőzsölni, például a délceg Bobby Ewingot a Dallasban, aki nemcsak jóképű volt, de még becsületes és szerény is, szemben a bezzeg milyen gonosz és agyafúrt Jockey-val.

Elleshettünk frizurákat Pamélától vagy Charlie angyalaitól, elképzelhettük, milyen érzés lehet szemtengelyferdüléses rabszolgalánynak lenni egy gyapotültetvényen, sőt, még pénzt is gyűjtöttünk Isaura kiszabadulásához.

Az anyukámkorú nők rendre összevesztek, hogy Blazsej doktor a helyesebb a Kórház a város szélénben, vagy a Surda a Surdában.

A Surda-rajongó háziasszonyokat arról lehetett felismerni, hogy surdakalapos férjjel jártak-keltek.

De ha épp nem ment a dobozban film, akkor ott volt a sok vicces és vidám, elénekelhető reklám, például a fránya kis Skála kópé, aki azt dalolta, hogy „Bemegyek, kijövök, de milyen jól kijövök, ha bemegyek…”

Volt még véres- és májashurka-reklám, liberóreklám, bébipapireklám, iskolai takarékbélyeg-reklám és a többi. Tombolt a reklámipar már akkor, pedig hol volt még a rendszerváltás.

De mivel egy kiskamasz, ha senki sem látja, valójában még gyerek, titokban megnéztem a nagy fejű tévémacit, és utána a boglyos, lompos, loncsos és bozontos piszén pisze kölyökmackó, Vackor kalandjait, Kormos István tündéri alkotását, amit Márkus László mesélt el nekünk.

Na, és milyen igaza volt a másik kedvencem indítódalának, mely így szólt: „beszél majd az utókor… Kiről? Doktor Bubóról!” Bizony, ma is mindenki pontosan tudja, ki is az a verdeső-repkedő pszichológus, és szerelmes asszisztensnője, Ursula.

És volt még Vízipók, a csodapók, Kockás fülű nyúl, meg a tiszta gyagya Kriszta a Mézgáéknál. Ó, boldog ifjúkor!

Címkék: retro, nyolcvanas évek, nyolcvanas évek divatja, nyolcvanas évek tévéműsorai, nyolcvanas évek popikonjai, mi mennyi volt a nyolcvanas években, nyolcvanas évek nagy magyar filmjei