A bizalom anatómiája
Gyermekkori fejlődésünk egyik legfontosabb mozzanata az, hogy megtanulunk bízni. Bízni először is édesanyánkban, aki megérti jelzéseinket, és kielégíti szükségleteinket. Megszoptat, ha éhesek vagyunk, megölel, ha ránk tör a magány, felöltöztet, ha hideg van, fényt gyújt a sötétben, magához emel, amikor félünk, vagy éppen megszabadít a hasfájástól.
Aztán, ahogy növünk, megtanulunk bízni az édesapánkban, a nagyszüleinkben, a hozzánk közel állókban. Ha fejlődésünk egészséges, akkor a világból érkező üzenet arról szól, hogy bízhatsz. S bár később néha csalódnunk kell, megbirkózunk vele.
Az ősbizalom
A lélektanban az "ősbizalom" kifejezés azt jelenti, hogy a csecsemő, még jóval azelőtt, hogy beszélni vagy járni tudna, megkapja környezetétől mindazt, amire szüksége van. Jelzéseire megfelelő válasz érkezik, tehát már azelőtt kialakítja a környezetével a kapcsolatot, hogy ennek tudatában lenne.
Ha szülei, gondozói jól bánnak vele, akkor a kiszolgáltatott, tehetetlen kicsi lény, az embercsecsemő úgy tapasztalja, hogy őt szeretik. Az a tapasztalata, hogy szerethető. Ez lesz később önbizalmának megingathatatlan alapköve. Természetesen csak akkor, ha őt valóban várták, szeretik, ha testi, lelki, érzelmi szükségleteit kielégítik.
Ha nem ez történik, hanem elhanyagolják, netán bántják, hagyják sokat sírni, éhezni, nem cserélik a pelenkáját időben, nem ringatják, nem ölelik, akkor nem fog bízni később sem senkiben. Hiába tapasztalja meg, hogy az őt körülvevő emberekben megbízhat, ha nem alakult ki benne az ősbizalom, mindig bizalmatlan személyiségű marad. Ez később frusztrációhoz, gyanakváshoz, önbizalomhiányhoz vezet.
Ha a csecsemő jelzésére nem, vagy nem mindig érkezik válasz, már kisgyerekként magába zárkózhat. Esetleg úgy tapasztalja, hogy jobb, ha nem sír hangosan, ha saját vágyait, önmagát háttérbe szorítja.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2023. évfolyama 5. számának 26. oldalán!)
Még nincs hozzászólás