Zsigóné Kati díszített tojásai

2015. április 5. | Írta: Medvedt Yvette

Fejezetek Európa legkreatívabb, és a világ egyik legjobb tojásdíszítőjének mindennapjaiból, aki azért, hogy minden percben a topon legyen, nem átall néha görkorcsolyát is húzni.

Ha valaki egy kis lelki wellnessre vágyik, hogy javítson az energiavámpírok okozta egyensúlyvesztésén, az rögtön induljon útnak Kecskemétre, a tojásdíszítés királynőjéhez, Zsigóné Katihoz. Alig jutok túl a kertkapun, máris szívből jövő ölelés, és Kati csupa-mosolya fogad. Sajnos az örömkutyázás elmarad, mert Happy büntetésben van, ugyanis nekiállt felásni a kertet – hiába, ő is érzi, hogy tavasz van. Körülöttünk sertepertél a világ legjobb férje, Józsi is, akinek, mint az majd kiderül, nagyon is sok köze van hozzá, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy…  Az udvar járólapjain egy hatalmas, festett pávába lépek, úgyhogy, in medias res, benne is vagyunk rögtön a mesében.

„Hát persze, hogy nem véletlen hogy ezt a pávát idefestettem, olvasni kell tudni a jeleket, ahogy a régiek is tették. Látod, ahogy a farka szét-, majd összecsukódik?! Ez figyelmeztet engem arra, hogy csak egy pillanat az élet, és nem mindegy, hogyan éljük. Egyébként sok nép úgy gondolja, hogy a páva tojta meg a világtojást.”

Már ott toporgok az ajtó előtt, de a csodásan burjánzó fantáziavirágok a ház falán nem engednek tovább.

„Imádok falat pingálni! Azért szeretem annyira, mert úgy érzem, mintha mindig virágok között lennék, és ez olyan ünnepivé teszi a napomat.”

De jöjjön a tojástörténet eleje, ahogyan kezdődött. Kati mamája gyönyörűen varrt, és mindig azt mondta, egy nő úgy szép, ha kézimunkázik. A gyereklánynak ez a kényszer nem jött be, úgyhogy sokszor vágta a sarokba a varrást. Aztán eltelt vagy harminc év, és Katiból lett édesanya, a négy fal között, s ekkor kitalálta, hogy ki kellene pingálni otthon a falakat.

„Először pingálóasszonyokat akartam hívni, de a férjem azt mondta, van neked vagy nyolc szakmád, miért nem állsz neki magad? Hát, mondom magamban, ez megőrült: igaz, hogy ötös voltam rajzból, de hogy jön ez ide? Aztán éjszaka meglett a fejemben, másnap egy nagy lapot telerajzoltam virágokkal, és amikor hazajött a férjem, elébe álltam: na, milyen? És azt mondta, ez olyan klassz, hogy akár fel is rakhatom a falra. De valahogy már akkor éreztem, hogy csak olyat szabad festenem, ami tiszta, élő népművészet, vacakot nem csinálhatok!”

Itt jött egy újabb népmesei fordulat, mert Kati – kocsijuk nem lévén – fogta magát, bebatyuzott, és felült a kalocsai buszra.

„Persze, nem ismertem senkit sem, úgyhogy leszálltam a buszról, és az idős embereket kérdezgettem, hogy ki itt a legjobb pingáló – gondoltam, megmutatom neki a képemet, hogy ezzel most akkor mi legyen. Mindenki egy nevet mondott, a Gizi néniét, aki Kodály Zoltánnak is festett, igaz, érte tovább kellett utaznom néhány kilométert, egy tanyáig. Ő pedig éppen kint volt az udvaron – hát, mondom, milyen piszok szerencsém van! Köszönök neki, hogy mi járatban vagyok, beengedne-e. De elhajtott, hiába könyörögtem neki – hát, mondom, hogy lesz az, hogy én dolgom végezetlenül megyek haza? Leültem a kerítésnél eszegetni, amikor megint kijött, őrült gyorsan felugrottam, széthajtottam a képet, és odakiáltottam, hogy ne tessék beengedni, ne tessék semmit szólni, csak tessék inteni a fejével, hogy jó-e.”

Gondolom, sejtik már a végét: elég jó volt, és Kati vissza-visszatért Gizi nénihez tanulni, mint ahogyan eljárt Panni nénihez a bútorfestést vagy a kalocsai Szőnyi Marcsához a blúzkészítést is ellesni. Amikor az első tojásokat megfestette a férjének, olyan boldog lett tőle, hogy sírva fakadt.

Ma már húszféle technikával dolgozik, festett, karcolt, rátétes, mosott, vésett, viaszolt, csipkézett, metszett, patkolt, faragott, maratott tojásokat készít, egy tojáson akár hatféle technikát is találunk, s persze nincs két egyforma. Egy bonyolultabb tojásban akár egy hónapi munkája is benne van, és bevallja, hogy amikor farag, akkor azért neki is megremeg a lába. Patkolásban is nagymester, én már csak azt nem értem, honnan szerzi be az alig néhány milliméteres patkókat a hozzávaló kis szegekkel.

„Honnan, honnan? Sehonnan! Csinálom a két kis kezemmel!”

Azt már meg se merem tőle kérdezni – na, jó mégis –, hogy van-e olyan napja, amikor nem csinál semmit.

„Hát az a helyzet, hogy ötletem millió ezer van, amit még szeretnék megcsinálni, és ez doppingol is, csak a kezem kicsit lassabban jár, mint az agyam. Üres napok? Na, azok nincsenek!”

Most minden, ami fontos neki, itt van, ebben a tojásmúzeumban, amin négy hónapig dolgoztak a férjével. Régen szerették volna már, hogy Kati munkái egy helyen legyenek, és ne dobozokba eldugva. És idefértek még a festett üvegei és a rozettás mennyezete is: itt minden arról szól, hogy igenis trendi a népi iparművészet, csak újra kell gondolni. És ahogy a motívumok, úgy a gyerekkori húsvéti történetek is tovább élnek.

„Hát azt nagyon imádtam, mikor a keresztapámnak a testvére hajnalban settenkedve, olyan négy óra felé jött locsolni, és akkor belocsolt a paplan alá, mi, gyerekek meg sikongattunk. Az unokatestvérem meg úgy locsolkodott, hogy egy üveget megtöltött szappanos vízzel, és öntötte ránk, ahol ért minket. Képzeld, még ma is szoktak így meglocsolni, és ezt nagyon díjazom!"

Este ismét a kertkapuban állok, már vagy fél órája, és érzem, hogy itt határozottan a távozás nélküli búcsúzás esete forog fenn. Kati pedig két ölelés között még a fülembe súgja:

„Légy szíves, mondd meg a magyarországi férfiaknak, hogy húsvéthétfőn várom őket!”

Uraim, én szóltam…

Címkék: pingálás, ládafestés, tojásfestés, tojásdíszítés, népi hagyományok, népi iparművészet, locsolkodás, locsolkodási szokások