Verés és szigor
Gyereknek lenni nem volt mindig könnyű. A történelem folyamán rendkívüli módon változtak a civilizálódó világ pedagógiai elvei, attól kezdve, hogy a kicsiket az állatok sorában tartották, odáig, hogy Spock szerint a gyerek a falra is kenheti a spenótot. Jöjjenek hát a nevelési módszerek, egykor és most!
Ha a középkorba tekintünk vissza, gyakorlatilag az utca nevelte fel azokat a gyerekeket, akik túlélték a születésüket és azt követő néhány kritikus hónapot, s boldogok lehettek, ha nem vitte el őket valamelyik fertőző betegség. A kisgyermek legtöbbször nyűg volt, akit próbáltak „láthatatlanná” tenni.
Szoros pólyába tekerték, amiben nem hogy mozogni nem tudott, de levegőt sem kapott. Ha sokat sírt, akkor néhány csepp nyugtatóval, altatóval, alkohollal „elhallgattatták”. Ahogy cseperedtek, már kiskoruktól befogták őket a ház körüli teendőknél segédkezni. Mivel a szülők reggeltől estig dolgoztak, a nagyobb testvérekre maradt a kicsik felügyelete.
A 17–18. században a gyereknevelésben nem volt divat a finomkodás. A gyerekeket tökéletlen felnőttként tartották számon, ezért a cél a hibák kiirtása volt. Ehhez pedig a legjobb eszköznek a verés számított: a „szíjat hasítok a hátadból” kifejezés teljesen életszerű tevékenységre utalt. A gyermekhalandóság magas mivolta miatt a gyermekek „értéke” szinte elenyésző volt. Csupán a 17. század derekán – a gyermekgyógyászat kialakulásával egy időben – lett gyakoribb a szeretetteli bánásmód.
A felvilágosodás idejében a gyerekek „vállalhatóvá” váltak, divat lett a kicsikkel együtt megjelenni egy eseményen, vagy csak sétálni velük a parkban. A testi fenyítés továbbra is a gyermeknevelés legnépszerűbb módja maradt – akár az iskolában, akár otthon.
Az 1900-as évek második felétől már a szülők mindkét tagja aktív munkavállaló lett, így az időhiány miatt hol bébiszitter, hol bölcsődei alkalmazott végezte a gyerekek nevelését. A huszadik század első jelentősebb irányzata épp a szigora miatt lett kézenfekvő és könnyen kivitelezhető. Ez volt a behaviorizmus.
A behaviorista felfogás nagy népszerűségnek örvend minden olyan társadalomban, amely a problémák megoldását az egyszerű és gyors módszerekben látja. Eszerint a gyermeket éppen úgy célszerű idomítani, mint a kísérleti patkányokat: jutalom és büntetés adagolásával.
Fő képviselője a 20. század elején John B. Watson volt, aki már a gyerekek körében is végzett kutatásokat: lejegyezte reakcióikat, filmre vette mozdulataikat, formálta viselkedésüket. Hitük szerint az ideális csecsemő jól alkalmazkodik környezete elvárásaihoz, nem okoz gondot szüleinek, „jól nevelt”. Watson szerint a megfelelő szülői magatartás érzelemmentes, józan, az ideális szülők megfelelő gyermeknevelési ismeretekkel rendelkeznek, és annak jegyében járnak el.
Benjamin Spock 1946-ban publikálta Csecsemő- és gyermekgondozás című könyvét, amely a megjelenésekor forradalminak számított. Bár mai szemmel nézve még mindig szigorú szabályok mentén határozza meg a gyermeknevelés elveit, az akkori szokásokhoz viszonyítva sokkal megengedőbbnek minősült.
Spock közvetlen hangneme megérintette a szülőket, sőt, elvei, melyek szerint a természetesség a leghatékonyabb módszer, újdonságként hatottak. Vallja, hogy ami a babának jó, az a mamának is, és a gyermekkel töltött időt ne kötelességként, hanem kellemes időtöltésként fogjuk fel.
A 21. századi gyereknevelési trendek közül érdemes kiemelnünk Dr. Gordon Neufeld munkásságát, aki szerint a személyes kapcsolat a kulcsa annak, hogy gyermekünk kiegyensúlyozott kamasszá váljon. A nevelés kötődéselméleti-fejlődéslélektani megközelítése szerint a cél, hogy gyermekünk ne csak megnőjön, hanem ténylegesen felnőjön, azaz érett személyiséggé váljon. Ennek értelmében nem az adott viselkedést kell vizsgálnunk, kiragadva az összességből, hanem az előbb megfogalmazott célt szem előtt tartva annak ismeretében kell cselekednünk. Az éretté válás spontán folyamat, melynek során elakadásokkal is számolni kell. Ha megszüntetjük ezeket, akkor elmúlnak a tünetek is. A szülő feladata, hogy megismerje gyermeke motivációit, a lelkében zajló folyamatokat, és menet közben is segítséget tudjon nyújtani neki.
A Thomas Gordon nevéhez kapcsolódó Gordon-módszer az empátiára, a feltétel nélküli szeretetre, gondolat és közlés összhangjára helyezi a hangsúlyt. A szülő-gyermek kapcsolatban felmerülő feszültségeket egy újfajta kommunikációs technikával hidalja át, a versengés és a kényszerítés elvei helyett az egymás közötti egyenrangú kommunikációval.
Néhány téma vonatkozásában a konzervatív nevelési elveket vallók táborához tartozik, így például a csecsemők sírásával kapcsolatban a következőket mondja: ha nincs más oka a sírásnak, mint az akaratosság, akkor erről le kell szoktatni a kicsit. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy semmit sem ér el azzal, ha felébred és sír. Épp ennyire fontos a kiszámíthatóság, a szabályok, akár a szoptatás, akár az etetés tekintetében.
Csupán néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy megengedőbbek lehessünk, és a szoros kötődés kialakítását tartsuk elsődlegesnek a gyermeknevelésben. A kötődő nevelés fogalma William Spears amerikai gyermekorvos nevéhez kötődik, aki szerint a csecsemő erős köteléket alakít ki elsődleges gondozójával, és ennek egy életre szóló hatása lesz.
Az irányzat szerint nevelő szülők igyekeznek minél jobban megismerni babájuk igényeit (elvetik az általánosításokat), és annak alapján cselekszenek. Nem támasztanak irreális elvárásokat, arra törekszenek, hogy gyermekük boldogan, harmonikusan nevelkedjen. A gyakorlatban ez úgy mutatkozik meg, hogy a kisbaba sok ölelésben, testi kontaktusban részesül nem csupán csecsemőként, hanem nagyobb korában is.
Nem erőltetik az önálló alvást, ebben az esetben is sokkal megengedőbbek: ha a kicsi azt igényli, engedik, hogy a szülővel együtt aludjon. A nevelés terén a pozitív fegyelmezést alkalmazzák: többet dicsérnek, nem fenyítenek, nem aláznak meg, kerülik az erőszakos megnyilvánulásokat.
Még nincs hozzászólás