Várkonyi Judit mindentudó laptopja

2016. február 20. | Írta: Gyürke Kata

Várkonyi Juditot sajtósként tizenkét éve az Operaházhoz köti az élete, mára már elválaszthatatlannak tűnnek, mindenki ismeri a zenei és a kulturális életben, sőt, komoly rajongótábora alakult ki az interneten is, de ez már egy másik történet. Tíz másodperces novelláival Facebook-celebbé kezd válni (ahogy a fia nevezi), fanyar, abszurd, szellemes történetei sokakat vidítanak fel napról napra. Mára teljesen összefonódott és kibogozhatatlan szövevénnyé vált az életében az írás és a zene, hiszen nemcsak arról van szó, hogy napi szinten sajtóanyagokat készít az Operaház produkcióiról, hanem időről időre zenei témájú interjúköteteket is ír, sőt, van két félig elkészült regénye is.

Zongora helyett tehát a laptopjánál ül, nem véletlen, hogy kedvencéül is ezt választotta. Naponta használja, a társasági élettől kezdve az ismeretszerzésen át az önkifejezésig mindene ebben a kis gépben van, az összes szál a világhálóhoz köti; ha tetszik, ez a kiterjesztett énje, de nem csak erről van szó.

„Hamar meg kellett tanulnom, hogy bárkit bármikor elveszthetünk. Milyen tárgyhoz ragaszkodjon egy olyan ember, aki szinte minden élő embert elveszített, akihez tartozhatna? Korán meghaltak a szüleim, életem szerelmét el kellett engednem, akkor most egy plüssmackóhoz kötődjek?” – kérdezi, de nincs rá válaszunk.

Judit saját novelláiban mint „világhírű írónő” utal magára, de valójában írónak nem, csak jó PR-osnak tartja magát, akinek az a feladata, hogy másokat tegyen ki a kirakatba. Bár életébe már kisiskolás korában beszivárgott a zene, nem volt egyértelmű, hogy az Operaházba vezet az útja.

Gyöngyösön nőtt fel, zeneiskolába járt, először hegedű, jóval később klasszikus ének szakra, közben Halmos Bélának köszönhetően megszerette a népzenét a helyi néptáncegyüttesben, ezzel együtt operabérlettel jártak Pestre az iskolai kórussal.

A váci konzervatóriumban folytatta énekesi tanulmányait, de az iskola befejezése után rögtön férjhez ment, és kisfia született. Egészen addig hagyta, hogy az operaéneklés felé tolják, amíg a Zeneakadémia felvételi bizottsága el nem utasította. „A kudarc után úgy menekültem el a pályáról, mint a nyúl – meséli –, és soha többé nem mentem vissza felvételizni.”

Bár középiskolai tanárai nagy tehetségnek tartották, ő soha nem érezte igazán magáénak a színpadot. Immár fiatal anyaként egyáltalán nem tudta, hogy mi legyen belőle, végül tanítóképző főiskolán diplomázott, és újságírást tanult. Így adódott össze mindaz, ami addig az élete volt, és vezetett el a zenei újságíráshoz. Egy sikeres interjúnak köszönhetően Palánkay Klára operaénekesnő kérte fel az életrajzi kötete megírására, így született meg élete első könyve, majd jöttek a további kötetek, és most a tíz másodperces novellák.

„Szerintem az a legfontosabb az ember boldogságához, hogy olyan munkát találjon, amiben a stresszfaktor elviselhető a számára, sőt, még inspirálóan is hat rá. Az írás is művészet, de itt legalább van »törlés« gomb, és lehet ismételni.”

Judit azért nem egy lakásban ülve, gépeléssel tölti az egész életét; hetente többször jár színházba, és a mozit is nagyon szereti. Puccini-rajongó, szívének legkedvesebb operái a Bohémélet és a Pillangókisasszony, a kortárs zenétől viszont kissé szorong.

Mininovelláit is zenei utalásokkal, történetekkel színezi, de ki gondolná, hogy a tűzhely elől menekülve születnek a legérdekesebb írások: főzni ugyanis legendásan utál, hiábavaló időnek tartja a konyhában töltendő órákat, de már a bevásárlást is.

Megszállottan írja fanyar humorú történeteit, most a kétszázadiknál tart, pedig csak a múlt nyáron kezdte el. „Agytorna is, a kreativitást is fejleszti, imádom, hogy az emberek várják, és örülnek neki. Mindennap foglalkozom a kisnovellákkal, tervem van velük, kötetbe szeretném rendezni őket.”

Éppen ezért cseppet sem lepődünk meg azon, hogy kedvenc könyvének Örkény István Egyperces novelláit nevezi, amiket – a laptopjához hasonlóan – mindig kézbe vesz. Örkénnyel lelki rokonságban érzi magát, mintha hasonlóan forogna az agyuk.

„A humorhoz ész is kell” – summázza Judit a lényeget, és hozzáteszi egyik kedvenc mondását: „A hülyeség az megyen” – barátnője idézte mindig valakinek a nagypapájától, és valóban, a levegő után a hülyéskedés a legalapvetőbb számára, novelláiban ezt elég szabados szóhasználattal is színezi, szereti a káromkodást, mert az már önmagában is abszurdum.

Arra a kérdésre, hogy képes volna-e lemondani kedvenc laptopjáról egy időre, azaz tudna-e médiadiétát tartani, határozott igennel felel, de hozzáteszi, hogy ehhez harmóniába kellett kerülnie magával. Korábban inkább függőségi viszonyban volt a gépével, az első könyvét megszállottan írta.

Judit láthatóan jól van, beszélgetésünk alatt egyszerűen nem tud nem mosolyogni, a szeme is nevet (állítólag sírni is nagyon tud, de ezt nehéz elképzelnünk). Kiegyensúlyozott, feltölti az írás és az Opera közege, felnőtt, lassan kirepülő fiával jól megértik egymást, kerek a világ körülötte, ami a halállal való viszonyát is érdekesen alakította.

„Sokáig a rettegés fogott el a szüleim korai elvesztése miatt, folyamatosan szorongtam a haláltól, de miután vannak már maradandó emléknyomaim itt a Földön, elmúlt ez az aggodalom, mostanában nem érdekel, nem gondolok már erre.”

Judit azóta igazán boldog, amióta kertes házból a belvárosba költözött: magát tipikus „szobanövénynek” nevezi, a mozgás, a kirándulás nem hozza lázba. Utazni azért szeret a barátaival, azok a legjobb hetek nyaranta, amikor életre kel a Facebook. 

Címkék: könyv, laptop, opera, világháló, internet, írás, írónő, magyar Állami operaház, operaház