Vándorélet a Zanzibár utazócirkusszal
Bírósági jegyzőkönyvekből tudható, hogy egy váratlan igazoltatás megfordíthatja az ember sorsát. Az immár tizenhét éves Zanzibár zenekar történetében is így történt, csak persze nem a szokványos módon. Terecskei Rita még rendőrlányként állított meg egy szilveszteri buliból hazafelé tartó kocsit, benne a későbbi fiúkkal. Elengedte őket, ám másnap megint összetalálkoztak egy klubban, ahol meghallották énekelni őt. Így kezdődött.
RIDIKÜL MAGAZIN Nem nehéz ennyi fiúval együtt dolgozni? Ki a főnök?
TERECSKEI RITA Demokrácia van, ami persze nem működik. Sokkal jobb pasikkal, mint nőkkel együtt dolgozni, mert szerintem nők között gyakoribb az ármánykodás. A fiúkkal ilyen gond nincs. Bátyám van, alapból fiúsítva vagyok, kicsi koromban is matchboxoztam és fociztam inkább a babázás helyett.
Persze az más, mint nyolc fiúval utazni a zenekari buszban. Ráadásul mi sokáig együtt is laktunk, tehát a közös albérlet, a közös koncertezés és a közös zenekari busz hozzászoktatott mindenhez. Hogy lány vagyok, csak abból érzem, hogy kicsit jobban figyelnek rám, és jobban ki is tűnök közülük.
Elég nagy a szám is, szeretek hangot adni nemcsak az érdekeimnek, a gondolataimnak is. Persze néha kissé forrófejűen mondom el a véleményemet, de ez az évek alatt sokat finomodott.
RM A fiúk viszont szerelmesek lehetnek beléd…
TR Ó, a legelején lefektettük, hogy házi nyúlra nem lövünk, és ehhez tartottuk is magunkat.
RM Mikor együtt éltetek, elvárták az úgynevezett nőies dolgokat tőled?
TR Az tény, hogy én lettem a takarító személyzet. De mindennek van határa. A srácok annak idején kitalálták, milyen jó a száraz kolbászt mikróban megsütni. Nem elveszett gondolat, úgy finomabb, de általában szétrobban az egész. Az első akció után egy szó nélkül kitisztítottam a mikrót, ahogy otthon tanultam.
Mivel ők csak a végeredményt látták, azt gondolták, minden rendben, így a kolbászsütés igen gyakori lett. Eleinte szorgalmasan sikáltam utánuk, ám egy nap vittem nekik egy fedőt, próbálják már meg azzal. De ez sosem történt meg.
Egy nap ülök a nappaliban, hallom, hogy ismét sütögetéshez készülődnek. Én előbb robbantam fel, mint a kolbász, és akár egy lassított felvételen az akcióhős, vágódtam ki közéjük. Vége lett a házi lacikonyhának. És azt is éreztem olykor, hogy hiába minden.
Egy költözéskor őket kértem meg, csomagolják már be rendesen a dolgokat, mert a hűtő épp nem kellett, így átvittük a nagyimhoz. Két évig parkolt ott a körberagasztott frigó, majd vittük a következő lakásba. A hűtő bekerült az új helyére, kinyitom, és mit látok?
Egy szőrös, múmiaszerű valamit, három métert ugrottam hátra. Mi ez?! Valami állat? Álltunk felette, senki nem mert hozzányúlni, én szedtem ki végül, mert láttam, nem mozog, olyan nagy baj nem lehet. Aztán beugrott! Ez a békési Madzagfalvi Napokon kapott csokitorta! Sidi beleharapott annak idején, ez könnyítette meg az azonosítást, ott voltak a fognyomok. A tizenöt centis szőrök ellenére nem volt büdös. Hát így pakoltak a srácok.
Szeretem a rendet, velük ellentétben. Teregetőmániás vagyok, a zoknikat párban, kiegyengetve rakom sorba. Felszisszenek, ha valami nincs a helyén, a szekrényemben is katonás rend van. Laktam lányokkal is, de az rosszabb volt, ott többet takarítottam. A fiúknak csak egy poharat szabad adni, azzal elvannak, ha több van, állandóan tele a mosogató és a lakás is. Nekem sok poharam van, de magam után mindig elmosogatok.
RM És közben csak gyűlnek a tárgyak.
TR Nagyon szeretem a lomtalanítást, Peti haverommal csinálunk szendvicset, viszünk üdítőt, csokit, lehajtjuk az ülést, van tetőcsomagtartónk, kesztyűnk, elemlámpánk. Szép kis darabokat szereztem az évek alatt. Most a konyhámban van egy hárompolcos asztalka. Szét volt repedve, de kreatív vagyok, apu ügyes, együtt barkácsolunk.
RM Hogy bírod a zűrös életet?
TR Ehhez is hozzászoktam. Ha az ember elmegy turnézni, az nem a kényelemről szól. Vándorélet ez, szoktuk is mondani, hogy megérkezett a Zanzibár utazócirkusz. De ha nem szeretnénk ezt az egészet, nem csinálnánk immár tizenhét éve.
RM Az új album, a Mindent lehet, mindent szabad! nagy szünettel jelent meg, hangsúlyos gitártémákkal, kicsit keményebb hangzással – a korábbinál jóval rockosabbra sikeredett.
TR Nálunk elég sokféle zenei stílus belefér, nehéz eldönteni, pop vagy rock, vagy mi ez. A mi fejünkben is van olykor némi zavar, volt, hogy egy kis reggae-s íz is belefért. Mi így szeretjük, mert sokszínű, emiatt a változatosság miatt nem homogén a közönségünk sem.
A tagok ízlése sem egyforma, amit hallani lehet tőlünk, az a közös egyveleg, mindenki beleteszi magát. Én vagyok a nagy kritikus, sokszor meg is kapom, hogy ne mondd már, hogy ilyen gáz! Meg kellett tanulnom elszámolni tízig, hogy ne húzzuk le egymást. A dalokat általában Gabszi hozza, vagy akinek épp van ihlete, utána a próbateremben összerakjuk, amink van.
RM A szövegekbe is belenyúlsz?
TR Csak belekontárkodni szoktam, nem vagyok dalszerző típus. Írtam már szöveget, de nem éreztem olyan jónak. Írok, eldobom, néha megmutatom a fiúknak. De a szöveg is a zenéhez hasonlóan születik: valaki hoz egy témát, mi meg rárontunk, szétcincáljuk. És jön az asszociációs játék: na, erről kinek mi jut az eszébe?
Így a legtöbb dalban mindannyiunk keze benne van. A fiúk ismernek, hozzám illesztik a sorokat. Kicsit úgy tekintem magam, mit egy átlag hallgató a zenekaron belül. Amikor Doni hozza a szöveget, dúsan lábjegyzeteli, mintegy elmagyarázza, mire is gondolt, imádom érte, de jobban szeretem, ha nem tudom, mi volt a koncepció, hiszen egy szöveg mindenkinek mást jelent.
Én a színpadon valósítom meg magam, és a hangulatomtól függ, az adott dalszöveg mit mond nekem, akár koncertenként mást. És ez jó, így éneklés közben kiadhatom az örömömet, bánatomat, mert hiszem, hogy az éneklés gyógyít.
RM Tanítasz is éneket a Rocksuliban.
TR Igen, főképp azért szeretem, mert ott nincs vaskalaposság, mint némely zeneiskolában, ahová az anyukák beíratják a gyerekeket. Engem is beírattak annak idején zongoraórára, mert zongorázni szerettem volna, év közben bekönyörögtek. Hamar megtudtam, hogy legalább egy évig nem is fogom látni a zongorát, mert szolfézst fogok tanulni.
Egyszer elmentem, majd anyukám azt vette észre, hogy üres a füzetem, bár mindig eltűnök otthonról. A játszótérig jutottam. Kibogarászni ki tudom a kottát, de ha elém teszik, hogy énekeljem el, inkább fogok egy zongorát, és lepötyögöm.
Voltam énekkaros is. Nagy kedvence voltam a karvezetőnek, mert bár akkor is sokat beszéltem, a dolgomat tudtam. Nemegyszer volt olyan, hogy ment a szövegelés, felszólított szigorúan, hogy akkor legyek szíves, énekeljem el inkább a szólamomat ugyanezzel a vehemenciával. Felálltam, és elénekeltem hibátlanul, de fordítva volt a kotta a kezemben. Tudom kívülről – mondtam –, rám ragadt.
Ha a kezembe adnak egy hangszert, azt valamilyen szinten megszólaltatom, de semmin nem tudok profin játszani. Énekelni sem tanultam, meg is lett az eredménye, kétszer műtötték a hangszálaimat. Évek alatt, magamtól jöttem rá dolgokra. A saját tapasztalataim alapján tanítok, a bevált módszereimet adom át, ezt el is mondom a tanulóknak. Hiszem, hogy mindenkinek a saját hangját kell megéreznie, azt, hogy miként tudja leginkább kifejezni magát.
RM Mellette kutyakozmetikus is lettél.
TR Mindig szerettem az állatokat. Apának teknősei és halai voltak, de én sokszor arról álmodtam, hogy van egy kutyám, így felébredve szomorú voltam a valóságtól. Általános iskolás voltam, mikor hazavittem egy nyuszit. Egy ezüst nyakláncért cseréltem el, de otthon persze azt mondtam, hogy gördeszkáztam, és a nyuszi ott ült az út közepén, muszáj volt hazahoznom.
Előtte is hordtam haza kiscicát, verebet, de ők nem maradhattak, Cegléden lakótelepen éltünk, nem lehetett. Már gimnazista voltam, mikor Miskolctapolcáról jöttünk hazafelé, és megtaláltam az első kiskutyámat, Pimpát az út szélén. Mindenki elolvadt tőle, részben miatta is költöztünk kertes házba később. Ő tizenhárom évet volt velük.
Közben ráleltem Maszatkára is, Csipit pedig egy menhelyről fogadtam örökbe. Pimpa halála után megtaláltam szintén az úton Boo-t. Egy barátnőmnek az Akácfa utcában volt kutyakozmetikája. Mindig bejártam hozzá, egyszer megkérdezte, miért nem végzem el a tanfolyamot. Kicsit hezitáltam, de jött még egy jel.
Tiszafüreden nyaraltam, ahol a csónakbérlős fiúnak volt egy borzalmas szőrű kutyája. Megkérdeztem a fiút, van-e egy ollója, és aztán a kutyát, ahogy Vikitől láttam, megszabadítottam a nemezes bundájától. A kutya leírhatatlanul boldog lett. Hát beszálltam a boltba, de a zenekar miatt nem tudtam sokat dolgozni. Ma is visszajárok segíteni, ahogy a ceglédi állatmenhelyre is.
RM Ha már szőrzet: megy a vita a fórumokon, hogy a saját hajad műraszta-e.
TR Egyetlen „mű” tincs sincs benne, nem is bírnám elviselni. Amikor az Új napra ébredsz-dalunk klipjét forgattunk, a rendezők kitalálták, legyen ilyen a hajam. Előtte pár évvel megcsináltam Sidi haját, hát rábólintottam, ok. Az csak egy demó verzió volt, otthon szétbontható, de egy borzalom volt, amíg visszaállt a rend.
Ráadásul nagyon tetszettem magamnak rasztásan. El is mentem egy rasztaguruhoz, aki hat óra alatt a fejemre rakott egy madárfészket. Abból kiindulva, hogy én már csináltam ilyet, anyuval kibontottuk megint, és huszonöt óra alatt elkészült az a változat, amit tizenkét éve hordok.
RM A tetkód is inkább olyannak tűnik, ami helyett lehetne jobb is…
TR Hát igen, nem olyan lett, mint amilyet megálmodtam. Szeretem Dalít, innen indult az ötlet: van egy képe ahol egy kéz fog egy tojást, amiből kinő egy nárcisz. Alanis Morisette a kedvenc énekesnőm, az ő arcát akartam középre. A végeredményt úgy nevezem: Alig-Alanis, mert csak jóindulattal hasonlít…
RM Tényleg ennyire kemény nő vagy, mint amit az imidzsed sugall?
TR Minden látszat ellenére nem vagyok betonból, nem vagyok egy szögevő csajszi. Szeretem a romantikus filmeket, a Godzillán is sírtam, hiszen voltaképpen azért nyírják ki, mert a kicsinyeit védi…
Még nincs hozzászólás