Urbán Ildikó a fölösleges kilókról
A Ridikül stúdiójában, de sokszor a sminkszobában, vagy az adás felvétele után, amikor a vendégek úgy belejönnek a témába, hogy még a folyosón, az öltözőkben is folytatják a beszélgetést, olyan történetek hangzanak el, amelyeket még hónapokkal, sőt, évekkel később is jó felidézni. A Magazin új rovatában erre vállalkozunk. Urbán Ildikó Zoli fiáról például csak most tudtuk meg, milyen komoly okok állnak a fölösleges kilói mögött.
„Most van egy kis időm, kocsiban ülök, épp a sporttáborba megyek Zoliért” – mondta Urbán Ildikó a telefonba, amikor arra kértem, mesélje el, mi történt velük a „Túlsúlyos a gyerekem, mit tegyek?" című műsor felvétele, 2013 májusa óta. Zoli akkor öt és fél éves volt, és 39 kiló. Ildikó természetesen már évekkel azelőtt tudta, hogy ebből baj is lehet, de egy óvodást fogyókúráztatni – aki még nem próbálta, ne gondolja, hogy könnyű, és hogy csak annyiból áll, hogy „ne adj neki annyit enni!”
„Úgy kezdődött, hogy két- és hároméves kora körül 10 kilót hízott rövid idő alatt. Egy ideig még büszkék is voltunk rá, olyan édes, dundi kis kölyök volt. Mindent szeret, zöldséget és gyümölcsöt is boldogan eszik, nem is édesszájú, tulajdonképpen megvolna sütemények nélkül is – ám kenyérből és tésztából iszonyatos, felnőtt-mennyiséget tud megenni. És ha nem kapja meg, amit szeretne, dührohamok jönnek rá: fellöki a széket, lerántja a terítőt, elképesztően hisztis lesz.
Ami különösen megnehezíti a helyzetünket, hogy az öccse, Zalán viszont rossz evő: úgy kell beleimádkozni az ételt, de bizony megesik, hogy Zoli résen van: »Zalán, ezt már nem kéred? Mert akkor én segítek!«
Úgyhogy nálunk egy darabig zár volt a hűtőn, hogy Zoli ne csenhesse el azt, ami Zalánnak van eltéve: a túró rudit, a gyümölcslevet. Mára már rájöttem, hogy ez nem lesz így jó, és eleve nem tartunk otthon olyasmit, ami cukros és hizlal, Zalán bármennyire is ehetné.
Arra ma is vigyáznunk kell, hogy Zoli ne legyen éhes, mert akkor könnyen kezelhetetlenné válik – bár minthogy már nyolcéves, egyre ritkábbak ezek a hisztik.
Tulajdonképpen nem eszik semmi olyat, ami ezt a hízást indokolhatná, de az adagjai sajnos nem a korának, hanem a súlyának felelnek meg. Reggel megcsinálja magának a tojásrántottát, aztán tízórai, ebéd – ebből mindig repetát kér, és mindent kenyérrel eszik – vacsora és fürdés után még egy kis gyümölcs vagy sárgarépa.
Voltunk természetesen orvosnál, hiszen az elhízás egy sor betegségre hajlamosít, de szerencsére mindeddig az derült ki, hogy sem a vérnyomása, sem a vércukorértékei nem magasabbak a normálisnál, vagyis szervi baj szerencsére nincs. Ám a lelki diagnózis megvan: Zoli kényszerevő.”
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan kerültek Ildikóék ebbe a helyzetbe, tudni kell még valamit, amire a Ridikülben akkor nem derült fény. Zolikát ugyanis öccsével, Zalánnal együtt örökbe fogadták a szülei.
„Zoli nehéz sorsú gyerek volt, nyílt örökbefogadással került hozzánk, hároméves kora után. Nagyon sokat éhezett, üres kenyérrel és lisztes tejjel etették, ami megtölti a gyomrot, de semmi értékes tápanyag nincs benne. Nem is ismerte a többi ételt, úgy kellett egyenként megkóstoltatni vele.
Ezután tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, hogy kényszerevő lett. Ezt itthon nagyon jól tudjuk kontrollálni, mert ő maga ugyan még nem jutott el odáig, hogy »nem kérek többet«, vagy hogy »ebből én nem ehetek«, de azt már elfogadja, ha valamire azt mondom: ezt ma már ne edd meg, tegyük el holnap reggelre.
És bizony, nem alaptalanul féltem az iskolától: csúfolták, cukkolták a gyerekek, lelökték a lépcsőn, tele volt kék-zöld foltokkal, és mindennek tetejébe szeptembertől október közepéig 5 kilót hízott megint.
Mint kiderült, nem csak az ebédtől: abban az iskolában az volt a szokás, hogy a kenyereskosarakból mindenki annyit vesz, amennyit akar, persze, fehér kenyérből. Hát ő nem állt meg 5-6 szelet alatt. Ma már egy alapítványi iskolába jár, ahová magával viszi az otthon főzött ételt – meg is szűnt a probléma.
Az utóbbi időben sportolni is kezdett: hokizott egy darabig, most focizik, de a vízilabdára készülünk igazán, nemsokára elkezdi. Most is arra számítok, hogy a sporttáborban alig fogom megismerni, annyit nőtt. És bár a táborban is azt mondták a nevelők az első nap után: annyira aranyos, olyan jól eszik – amitől nekem rögtön feláll a hátamon a szőr –, reméljük, a sport azért megteszi a hatását, és egyszer csak hozzánő a súlyához.”
Még nincs hozzászólás