A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Tudsz webül beszélni?

Az idei magyar nyelv és irodalom érettségi szövegértés vizsgarészében a diákoknak egy, az internetes nyelvhasználattal kapcsolatos szöveget kellett feldolgozniuk. A tanulmány íróját, dr. Veszelszki Ágnest a digitális kommunikációról, dialóguslevelekről, ikszdézésről és emotikonokról faggattuk.

Veszelszki Ágnes
Fotó: Lakos Gábor

Az ELTE bölcsészkarának kampuszán beszéltünk meg találkozót, a nyáriasított Könyvtár Klubban. Jobb helyet keresve sem találhattunk volna, hiszen Ágnes maga is ide járt egyetemre hallgatóként, majd doktoranduszként. Most pedig itt tanít, amikor éppen nem könyvet szerkeszt, tanulmányt vagy cikket ír (például a mobilfüggőségről a Ridikül 2014/15. számába). A „mobil- és netnyelvészet” mellett mostanában a reklámnyelvvel is foglalkozik. Amikor megérkezem, levélváltásunk magázásából rögtön tegezésre váltunk, és mialatt árnyékos helyre menekülünk, arról kérdezem, miért kezd valaki már egyetemistaként tudományos szinten foglalkozni a webnyelvvel…

Ágnes nagy hévvel veti bele magát a magyarázatba: „Tulajdonképpen túlzás önálló nyelvként tekinteni erre a kommunikációs formára, sokkal inkább egyfajta nyelvváltozatként érdemes kezelni. Persze, az sem egészen behatárolható, hogy a nyelv milyen variánsával állunk szemben, hiszen például nem lehet egyértelműen besorolni a szaknyelvek közé, de konkrét társadalmi csoporthoz sem tartozik, nem rétegnyelv. Nem is médium szerinti nyelvváltozat (az írásbeli-szóbeli megkülönböztetés alapján), mert vannak olyan jellemzői, amelyeket számítógépen használunk, mégis megjelennek kézírásban is – ilyeneket tartalmaznak például az ún. dialóguslevelek”. (Ez a diákok papíron történő órai beszélgetése, amelynek során emotikonokat/szmájlikat, vagyis ábrákat és rövidítéseket, cseteléskor megszokott kifejezéseket használnak.)

Végül arra a következtetésre jutunk, hogy ha feltétlenül be kell sorolni valamilyen csoportba, akkor a leginkább helytálló stílusrétegként tekinteni a netnyelvre (Ágnes szavaival élve: a digilektusra).

A definiálást az is nehezíti, hogy folyamatosan változó, technológiafüggő jelenségről beszélünk, amelynek egyre újabb változatai bukkannak fel. Először volt az egyszerű fórumozás, csetelés, aztán elterjedt az SMS-használat, és jött az MSN (online, azonnali, élő üzenetváltó-beszélgető program). Majd megjelent a Facebook és a Facebook-chat, később a twitter, valamint a többi közösségi oldal (Instagram, Tumblr).

A fenti kommunikációs csatornákat használó fiatalok írott beszélgetéseikben elkezdtek rövidítéseket használni („h", „1bknt", „sztem"), érzelmeiket statikus, majd mozgó emotikonok segítségével fejezték ki (XD, J, <3), a gépelés gyorsasága miatt kevésbé ügyeltek a helyesírásra és a központozásra, a szókincsükbe pedig egyre több angol szó épült be (lájkol, posztol, LOL, OMG).

„Érdemes megfigyelni, hogy a Twitter előtt fogalmunk sem volt arról, mi az a hashtag (#-tel jelzett kifejezés, cselekvés, fogalom, gondolat, élethelyzet), amely egy ideje már a Facebookra is átkerült, miközben eredetileg másik platform eszköze volt. Attól válik különlegessé, hogy tematikus kategóriába fűz össze különböző bejegyzéseket, ezáltal akár kontinenseken átívelő kommunikációs láncot hoz létre az ezeket író emberek között is.”

Lehetnek árnyoldalai is a jelenségnek, például olyan személytelen szerkezetek használata a legszemélyesebb érzelmeinkkel kapcsolatban, mint a „szeretés van".

„Nekem úgy tűnik – mondja Ágnes –, mintha a fiatalok, különösen a tizenévesek így szeretnének elbújni, mintha kisebbíteni akarnák a »szeretlek« szó kimondásával együtt járó felelősséget. A »szercsi van, lávcsi van« esetében pedig (a kicsinyítő képzővel) még inkább súlytalanná teszik a lényeget. Hasonló eset, amikor rezzenéstelen arccal mondják egy vicces megjegyzésre, hogy »LOL« (laughing out loud), vagy csak szóban »ikszdéznek« (nagy nevetést kifejező emotikon, XD), de nem nevetnek.”

Persze, mindez már sokkal inkább pszichológiai-szociológiai vizsgálódás tárgya, mint ahogy a netnyelvnek a családban és az „offline” kommunikációban való megjelenése által okozott generációs problémák megoldása is. Előfordul, hogy a szülők, nagyszülők, sőt, nemritkán még az idősebb testvérek sem értik a tinédzserek kifejezéseit, nem tudják, miről beszélnek, az ismeretlentől pedig sokan megijednek, és nem is merik megkérdezni, mi mit jelent. Ágnes szerint éppen ezért fontos (amellett, hogy izgalmas) ilyen friss és állandó mozgásban lévő jelenségekkel foglalkozni, illetve ezeket dokumentálni.

Amikor felvetem, hogy talán ismét a nyelvújítás korát éljük, dr. Veszelszki Ágnes leszögezi, hogy erről egyáltalán nincs szó. „Illetve bizonyos értelemben igen ­– teszi hozzá –, hiszen új szókincselemek kerülnek be az írott és beszélt nyelvbe, ám ez a klasszikus nyelvújítási folyamatokkal ellentétben nem tudatos, és célja sincs igazán. A szókincs nagyon gyorsan változik: a már nem használatos kifejezések idővel kikopnak szókincsünkből, ahogy történt ez korábban is. Azok a szavak, amelyekre szükség lesz a kommunikációban, megmaradnak, de nem kell félni attól, hogy a netnyelvi kifejezések elárasztják a magyar nyelvet. Maga a nyelv sokkal lassabban módosul. Nem hiszem, hogy attól kellene tartanunk, hogy negyven év múlva csak webül beszélünk majd.”

Címkék: kamaszok, facebook, smiley, twitter, internet, érettségi, webnyelv, nyelvújítás, emotikon, generációk

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!