Tóth Zsolt Marcell kamerája
Tóth Zsolt Marcell szeret mindenfélét megismerni, felfedezni. Azért lett természetfilmes, mert már gyerekként is szívesen bogarászta a térképeket. Vándortáborokba járt, később a barátaival a Pilisben túrázott. Akkoriban jutott eszébe, hogy milyen jó lenne ezeket a kirándulásokat megörökíteni. Fiatalon televíziós operatőrként dolgozott. Reggelente a kameratárból kapott egy kamerát, ám az valójában soha nem volt az övé. Csak egy munkaeszköz.
„Az ember a saját kameráját úgy dédelgeti, mint a szemüvegét, a fotógépét, és úgy vigyáz rá, mint a kisgyermekére. Mindig vágytam rá, hogy legyen egy ilyen társam a filmezéshez. Aztán sikerült vennem egy elég drága kamerát, amivel jó nagy adósságba vertem magam, évekre. Viszont lett egy sajátom!
Eltűnt az a fojtogató érzés, hogy csak akkor tudok forgatni, ha felkérnek egy produkcióra. Ugyanolyan nagy volt, mint a televíziós, elég nehéz volt a hátizsákba betuszkolni és biztonságosan vinni, ennek ellenére őt – nevezzük ő-nek – abban az időben mindenhová magammal cipeltem. Olyan társ volt, akivel nap mint nap együtt voltam, figyeltem, hogy fel van-e töltve az aksija, van-e hozzá kazetta, tiszta-e az optikája és hogy jól érzi-e magát (nevet). Velem."
Sokszor nehéz volt cipelnie, olykor támasztékul is szolgált. Ha sziklára kellett mászni, fölnyújtotta, föltette a tetejére, és belékapaszkodva húzódzkodott. Előfordult, hogy a kamera és a statív kuckóként funkcionált, ráterítettek egy vízálló ponchót, és bekucorodtak alá. A sátorban nagyon sokszor maga mellé vette a hálózsákba, vagy párnának használta.
Ha az ember a kamera mögött áll, akkor nem ugyanúgy látja a világot, mint a többiek, a lupén keresztül másként érzékeli a környezetét. Biztonságot ad, miközben veszélyes is lehet, ha a világ bizonyos helyein azt látják, hogy valakinél egy ekkora, igen értékes kamera van. TZSM-nek sose volt rossz tapasztalata, emiatt sose bántották.
„Az első kamerám, az a masszív kis jószág 1999-től 2005-ig volt a társam. Járt velem Ausztráliában, az Antarktiszon, Dél-Amerikában, Grönlandon, Izlandon, Európa számos helyén. Tasmániában a tasmán ördögök között is jól érezte magát." (nevet)
Először Lappföldön forgattak vele. Az volt az első bevetése, és rögtön bedobták a mélyvízbe. Készítettek egy 52 perces filmet Inari vándorai címmel. Inari egy kis település, illetve egy tórendszer Finnországban. Különleges vidék. Fura tükröződések látszanak, sokáig tart a naplemente, majdnem egész nap.
Gyönyörűek a fények, és a felhők mintha belelógnának a tavakba. Ott az ég és a föld összeér. Utána Peruban, a bolíviai esőerdőben jártak, aztán Chilében, Argentínában túráztak, és sziklákon, hegyeken, gleccsereken át cipelték a hátizsákban a kamerát.
2003-ban pályázati pénzből az Antarktiszon forgathattak. Nagy Balázs kutatót kísérték el, aki a klímaváltozás hatásait vizsgálta. Előttük csak egyszer járt magyar forgatócsoport a fagyos kontinensen, harmincöt évvel korábban, Rockenbauer Pál és Szabados Tamás.
„A kedvenc kamerám hat évig kiszolgált, alig volt baja. Egyszer nyekegett csak, épp a legnagyobb utam során, az Antarktiszon. »Tüdőbeteg« lett, nem mindig működött, állandóan ellenőrizni kellett, hogy felvette-e az anyagot. Becsületére legyen mondva, nem hagyott cserben. Az utolsó »bevetése« a Magyarország nemzeti parkjairól készült tízrészes sorozatban volt, melyből hármat én készíthettem. Aztán meg kellett válnom tőle, mert megöregedett. Nagyon összenőttünk, fájt a szívem, mikor elvitték.”
TZSM, miközben bejárta a világot, pingvineket, bálnákat, fókákat, pumát, kengurukat, kacsacsőrű emlőst és madarak tucatjait látta kamerán keresztül.
„A kamera mögött sokkal jobban lehet figyelni, befelé koncentrálni. Ha nagy állattal találkozom, belékapaszkodom, és olyankor a félelem valahogy elszáll. A kamera kívülre helyez abból a szituációból, és segít is megoldani, mert mögötte az ember nyugodtan viselkedik, amit az állat is megérez.”
Egy alkalommal Juhász Árpád geológussal messziről, többször furcsa hangot hallottak.
„Mikor megláttuk, hogy tőlünk 100 méterre egy bálna úszik a jéghegyek előtt, nagyon meglepődtünk. Főleg a méretén. Hatalmas állat! Évekkel később az Antarktiszon gumicsónakon vittek át minket egyik állomásról a másikra. Az ember igencsak belekapaszkodik a hajó szélébe, mikor elúszik mellette egy ekkora jószág. Gyönyörű. Jó látni ilyen hatalmas állatokat. Helyre teszi az embert. Szerencsére mindkét esetben volt nálam kamera.”
Még nincs hozzászólás