Történelmi füllentések
A történelmi tudatunkban rögzült dolgok egy része, bizony, nem úgy esett meg, ahogyan azt a tankönyvekben olvassuk. A torzítások többségét utólag követik el, mikor a megtörtént eseményeket a résztvevők valamelyikének érdekében másként írják le, mint ahogy a valóságban lezajlottak.
Orwell 1984 című regényében a főszereplőnek kifejezetten ez volt a foglalkozása: az éppen aktuális szempontokat figyelembe véve átírni a korábbi évek napilapjainak a híradásait. Persze, nem kell példákért a szépirodalomhoz fordulnunk, hiszen Ráth-Végh Istvántól Alexander Canduciig sokan gyűjtöttek össze ilyen históriákat. Egyébként a 20. századi történelem is bővelkedik hasonló esetekben, elég azokra a fotókra utalni, amelyeken szépen, sorra megfogyatkoztak az SzKP KB azon tagjai, akiket egyesével kiretusáltak Sztálin mellől, alkalmazkodva a generalisszimusz által az éppen az adott napon aláírt kivégzési vagy száműzetési parancshoz.
A magyar történetírásnak már a legkorábbi idejében is előfordultak ilyen dolgok. Amikor például Anonymus leírja, hogy a honfoglaló vezérek valamely, a Kárpát-medence elfoglalásakor tanúsított vitézségükért milyen földbirtokokat kaptak jutalmul Árpádtól, az bizony egészen egyszerűen a 12. század végére kialakult földbirtoklási állapotok utólagos törvényesítése volt.
Gyakran előfordult ugyanis, hogy az adománylevelek elvesztek, megsemmisültek – vagy tán soha nem is voltak –, Anonymusnak pedig az volt a feladata, hogy a honfoglalás után három évszázaddal találjon olyan indokot, amely jogszerűnek tünteti egy-egy uraság földbirtoklását: a tisztázatlan jogi helyzetű birtok így vált legálissá. Ja, ha már Anonymus is megírta, hogy Árpádtól kapta az adott főúr, akkor minden rendben van…
Az el nem hált nászéjszaka
A történelmi hamisítások másik kategóriájába azok a csalások tartoznak, amikor nem utólag, valakinek a kedvéért írják le az eseményeket a valóságtól eltérően, hanem már a megtörténtük pillanatában is tudható, hogy itt bizony tudatos hazudozás zajlik.
Például amikor Mátyás halála után röviddel az özvegy Beatrix királyné eléggé el nem ítélhető módon eldobta az özvegyi fátylat, filmvászonra való krimi-bohózat következett a magyar históriában.
Azzal kezdődött, hogy a megüresedett magyar trónra vágyó lengyel Jagelló Ulászló nagyon praktikusan felismerte, miszerint a Szent Koronához Beatrix kezén át vezet a legrövidebb út, ezért bejelentette, hogy a magyar trónért cserébe hajlandó feleségül venni Mátyás korosodó özvegyét; de titokban előre közölte, hogy ő ezt a házasságot nem fogja érvényesnek tekinteni.
Bakócz püspök megnyugtatta a magyar urak számára remek megoldásnak tűnő, könnyen irányítható Ulászlót, hogy neki kész terve van erre a helyzetre – mindenesetre, biztos, ami biztos, addig is őt gyorsan nevezzék ki kancellárrá. Ez meg is történt, majd Ulászlót rövidesen megkoronázták, Bakócz pedig rábeszélte Beatrixet, hogy a házasságkötés történjen titokban, mert „a jelen politikai körülmények között ez így célszerű”. A titkos esküvő után az ifjú férj rögtön el is távozott.
A bánatos ara egy ideig Bakócznál reklamált az elmaradt nászéjszaka miatt, de amikor már két-három éve nem is látta a férjét, elpanaszolta a bánatát apjának, a nápolyi királynak, aki azonnal nyilvánosságra hozta Ulászló és Beatrix titkos házasságkötését – és ezzel a botrány európai méretűvé dagadt. Az idősödő királynétól ódzkodó Ulászló folyamatosan mentegetőző leveleket küldött Beatrix apjának, hogy most éppen miért nem ér rá megpecsételni lányával a frigyet – ám közben zsarolni kezdte a pápát, hogy ha nem bontja fel a házasságát, akkor fegyverszünetet köt a törökkel. Ha a zsarolás nem is, az – állítólag – 25 000 arany, amelyet Ulászló Rómába küldött, megtette a hatását: tízéves kötélhúzás után, 1500. április 2-án a pápai konzisztórium semmisnek nyilvánította a házasságot. Segíthetett ebben Bakócz is, aki megsúgta, hogy ő bizony szándékosan formai hibát követett el a tíz évvel azelőtti házasság megkötésekor…
A titkos megállapodások eredményeként a magyar király csatlakozott a pápa törökellenes szövetségéhez, Beatrix sértődötten hazament Nápolyba, Bakócz Tamás bíborosi kalapot kapott, Ulászló pedig rövidesen oltárhoz vezette XII. Lajos francia király csinos, fiatal unokahúgát…
Ha a jobbágyfiúból az ország első számú egyházi méltóságává avanzsáló Bakócz a meghamisított esküvővel nem hazudja rá Ulászló fejére a magyar koronát, akkor bizonyára sok minden másképp alakult volna a történelmünkben – de hát a história nem ismeri a „volna” kifejezést.
A sosemvolt hős
Oroszországban született, Guszevnek hívták, száznál is több csatában harcolt hősiesen a cárért, de amikor 1849-ben a magyar szabadságharc leverésére vezényelték, ráébredt a hadjárat igazságtalanságára, és szervezkedni kezdett a katonák között, hogy tagadják meg a magyar forradalom eltiprására kiadott parancsot. Az összeesküvést azonban elárulták, Guszev kapitányt hadbíróság elé állították, és kivégezték. Meghalt, egy általa soha nem látott kis nép szabadságáért.
Megható történet. Nem csoda, hogy a hős orosz mártír, Guszev kapitány élete és halála száz évvel később olyan rokonszenvessé vált a magyar politikusok körében, hogy Budapest belvárosában és Csepelen is utcát neveztek el róla, ahol az emléktábláját – ahogy illik – időről időre kormánytagok és a Guszev nevét viselő iskola úttörői koszorúztak meg, mély áhítattal.
Hogy mi ebben az érdekes? Hát az, hogy Guszev kapitány ugyanolyan kapitány volt, mint mondjuk Némó vagy Piszkos Fred. Vagyis: kitalált regényalak.
Az történt ugyanis, hogy az 1923 óta szovjet emigrációban élő, életvidám, és óriási mesélőkedvvel megáldott író, Illés Béla 1945-ben a magyar–orosz történelmi kapcsolatokról írt könyvében elmesélte Guszev kapitány históriáját, majd külön regényt is írt róla, A Guszev-ügy címmel, amelyben levéltári forrásokra hivatkozott. Egy-két évtized múlva aztán néhány történész szeretett volna többet is megtudni a hős orosz kapitányról, ezért feltúrták a szovjet levéltárakat, de semmit sem találtak róla. Illetve, amit mégis megtaláltak, annak nem nagyon örültek. A Voproszi Isztorii című szovjet történelmi folyóirat ugyanis Guszev nevéhez a következő forrásra hivatkozott: „lásd: Bela Illes: A Guszev ügy”… Vagyis a regényíró forrása – ő maga volt!
Ezek után természetesen faggatni kezdték Illés Bélát, aki ezt meglehetősen zokon vette; és amikor Hidas Antal felelősségre vonta, hogy „te, Béla, mit bolondítod a világot?”, ingerülten azt válaszolta: „márpedig Guszev igenis létezett. És ha nem létezett – akkor is léteztek más oroszok!” Ez pedig olyan tény, amivel nem lehet vitatkozni…
Az elhazudott millennium
De a legszebb az, hogy több mint egy évszázadon át rossz évszámmal tanultuk a magyar honfoglalás időpontját – egy egyszerű építési határidő csúszása és az ezzel kapcsolatos miniszteri nagyvonalúság miatt.
Az 1880-as években valakinek eszébe jutott, hogy nagyjából ezer éve élhetünk itt, a Kárpát-medencében. Meg is bízták a Tudományos Akadémiát, hogy derítené ki a pontos évszámot. A tudós professzorok sokáig vitatkoztak, míg végül Pauler Gyula javaslatára úgy határoztak, hogy a honfoglalás minden bizonnyal 895-ben történt meg. Nosza, neki is álltak, hogy az ezredik évfordulóra, 1895-re mindenféle hatalmas ünnepségeket szervezzenek, monumentális középületeket, hidat, földalatti vasutat építsenek, ahogy ez dukál.
Az ezredéves ünnepségek időpontjáról aztán végül mégsem a történészek döntöttek, hanem egy jól ismert, tudományon kívüli tényező: az építési határidő csúszása! Az akkori kereskedelmi és közlekedési miniszter, Lukács Béla ugyanis az ünnepségek előtt két évvel bejelentette: „…minthogy a tervezett építési munkák 1895-ig be nem fejezhetők, ennélfogva (…) a kormány azon megállapodásra jutott, hogy a millennium tartassék meg olyan időpontban, midőn (…) a jelentős művek elkészülnek”. És az ezredfordulós ünnepségek valóban le is zajlottak, óriási csinnadrattával, 1896-ban.
Hát így történt, hogy e történelemhamisító hazugság következtében őseink egy évvel később érkeztek a Kárpát-medencébe.
Még nincs hozzászólás