'Szívesen csinálnék semmit egy évig'
Fáradt, forgatásról érkezik a Nemzeti Színházba. Elkészült a Kossuthkiflivel, épp kereső életszakaszban van, szívesen pihenne, körbenézne a világban. Szeret röhögni és sírni, és ötvenöt éves korára megtanult örülni a pillanatnak.
RIDIKÜL MAGAZIN Forgatásról jössz. Merre jártál?
RUDOLF PÉTER Nem tudom. Hajnalban beültem egy autóba, és vittek. Richter Gedeonról készül egy dokumentumfilm, Spáh Dávid rendezésében. Játékfilmes elemei is vannak, ezeket forgattuk a héten. Majd' háromórás sminkem van. Négykor keltem minden nap.
RM Hogy bírod a nem alvást?
RP Sehogy. A forgatáson, átállás közben – ilyenkor több tucat ember húz kábelt, tol bútort, és kajabál, teszi a dolgát – simán elaludtam. Találtam egy teljesen lepukkant ágyat, amit az ÁNTSZ valószínűleg azonnal kidobatna, és békésen szunyókáltam...
RM Kívülről úgy tűnik, hogy folyamatosan dolgozol. Számításaim szerint harminc éve a pályán vagy. Jut időd pihenésre?
RP Szerencsés flótás vagyok, szinte folyamatosan dolgozom 1981 óta. Azon a nyáron forgattuk a Cha-cha-chát. Ezzel, persze, nem vagyok egyedül. Abban az időszakban pályát kezdeni önmagában szerencsés dolog volt. Az is szerencse dolga, hogy az elkészített filmeket, sorozatokat manapság folyamatosan ismétlik, így olyankor is jelen vagyok, amikor valójában nem olyan sűrű az életem. De tény, hogy folyamatos időhiánnyal küszködöm, szinte már mindent csináltam, amit ebben a szakmában lehet, a reklámtól a művészeti vezetésig. Ami mindig kikapcsolt, az a foci.
RM A foci sosem maradhat el?
RP Az túlzás, előfordul, hogy kihagyok egy időszakot, de harminc éve fix pont a kedd és a csütörtök reggel nyolc a színészválogatottal. Bár egyre szánalmasabb a sprintem. Talán nem is helyes ezt a kifejezést használni. Nevezzük inkább beindulásnak, vagy szimpatikus igyekezetnek. Főleg a nagypályás meccsek mutatnak rá az évek kegyetlen következményeire. Legutóbb nem tudtam már eldönteni, röhögnek vagy biztatnak a lelátón. Talán nem is kellene utánajárnom.
RM Említetted, hogy szerencsés vagy. Úgy tűnik, hogy mind a szakmai, mind a magánéleted irigylésre méltó. Nem szokott benned felmerülni, hogy valaminek biztosan történnie kell, mert nem lehet, hogy neked minden sikerül?
RP Szerencsére nem sikerül minden. Sőt... Hogy mi a siker, az egy másik, hosszú beszélgetés tárgya lehetne. Van egy – azt hiszem – specifikusan magyar mondás: „sírás lesz a vége”. Ez valahogy itt visszhangzik a fülemben. Talán ez az a félelem, amire a kérdésedben utalsz. Nos, próbálom kiverni a fejemből. Az embernek meg kell tanulnia örülni a pillanatnak. Ez nekem kihívás. Az ötvenedik születésnapomon csúszott ki a számon baráti körben, hogy sok nosztalgiázás, és sok tervezgetés és álmodozás után most a jelenbe értem. És ez jó.
RM Októberben voltál ötvenöt éves. Ilyenkor az ember gyakran fogalmaz meg kérdéseket, számot vet, végiggondolja a dolgokat. Te megtetted?
RP Kénytelen vagyok. A magyar férfi átlagkort figyelembe véve, az utolsó harmadba értem. Sőt... Felmerül a kérdés: amit eddig nem tettem meg, még megtehetem-e, és ha igen, mi az ára? Vagy egyszerűen, hogy mi az élet értelme. Még őszintébben: mi az én életem értelme? Minden jó úgy, ahogy van, vagy el kell felejteni az eddigi kereteket és célokat, és újra rácsodálkozni a világra?
Szívesen lennék halász Kambodzsában. Mondjuk egy évig. Ott megszülném, hogyan tovább. No, jó, legyen kilenc hónap. Kölyökkoromban kaptam egy kis földgömböt. Pörgettem az ujjaim alatt, ráböktem, újra pörgettem, és iszonyúan élveztem, hogy kikötök a világ különböző pontjain. Az összes világutazós sorozat máig odaköt a képernyőhöz, de nem turista szeretnék lenni. Ott élő. Alaszkában zúgni lefelé valami sebes folyású vízen, és Buenos Airesben páleszt inni, közben bambán bámulnám a tangózókat. Közhely, hát közhely. Aztán lehet, hogy megnyugodva, kipipálva a világutazó szerepet, letelepednék az Őrségben, nagyotmondó nagypapának.
RM Nem félnél attól, hogy elfelejtenének egy év alatt?
RP Nem félnék. Hiszem, hogy egy ilyen, ki tudja, meddig tartó robbantás csak előnyömre válna. Ha többé senki sem hívna, akkor is. Nem ezért nem lépem meg. Nem léphetjük meg. Morális okokból. Sem az otthonomul szolgáló színházakat, sem a szüleinket nem hozhatnánk ilyen helyzetbe. Viszont ez a vágy irányíthatja a következő évek szakmai választásait. Az irodalom telis-tele van ilyenfajta történetekkel. Ez az igazi szerencse a mi szakmánkban, infantilis vagy sem: megélhetsz olyan helyzeteket, amelyekre semmi esélyed valójában.
RM A közönségnek általában a humor jut eszébe rólad, akár a Beugró, akár az Üvegtigris kapcsán. Ilyen alkat vagy az életedben is?
RP Nincs lineáris összefüggés a humort készítő ember és a hangulata között. Bizonyos típusú humor épp attól születik, hogy tele van az embernek a hócipője mindennel. Az én nevem azért kötődik a humorhoz, mert a szakmai életem ezen része több emberhez jut el. Amikor Strindberget rendeztem az Új Színház Stúdiójában, összesen negyvenszer nyolcvan ember látta. A Beugrót ennek a sokszorosa. Az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebbet röhögünk, főleg a fővárosban jellemző ez.
A Kövek a zsebben című előadáson nagyon közel vagyok a nézőkhöz, körbevesznek, így közelről látom, amikor megfeledkeznek magukról, és önfeledten röhögnek. Szép a röhögő ember. Ilyenkor úgy érzem, hogy felesleges annyit okoskodnom, és az éremnek ezt a részét kell folyamatosan használnom. De hiányérzetem lenne. Szívesebben nézek vagy mesélek összetettebb történeteket, amelyekben ott van a röhögés, legalább a száj szélén, de közben sok más is. Ha komolyan veszem a történéseket, például az Üvegtigrisben, akkor az a hat lúzer kétségbeejtő helyzetben van minden egyes történetben. Az első rész végén az volt a célom, hogy ezek az emberek röhögjenek. Önmagukon. Egymáson. A nyomorúságos helyzetükön ez nem változtat, de a folyamatos önsajnálatból a közös vigyorgás mégiscsak kitépi az embert. Akár motorizálhat is egy közösséget. Ha az embernek, vagy akár egy nemzetnek van öniróniája, rálát önmagára, és az igen hasznos lehet. Növeli az empátiaszintet.
RM Itt ülünk a Nemzeti Színházban, Sinkó Laci bácsi öltözőjében, ez már a második hétvége, amikor itt látlak, hiszen a feleségednek, Nagy-Kálózy Eszternek két premierje is volt. Milyen, amikor együtt dolgoztok? Hogyan kezelitek egymás közt ezeket a helyzeteket?
RP A pályánk elején azt hittük, az a tény, hogy mi együtt vagyunk, feljogosít minket rá, hogy egy premier kapcsán ne két színész beszélgessen egymással. Aztán rájöttünk, hogy ez nem működik. Ez ugyanis olyan érzékeny állapot, ami mindent fölülír. Az És Rómeó és Júlia című előadásban dolgoztunk együtt először, ráadásul önmagunkat rendeztük. Nagyon sokat tanultunk akkor egymásról, egymástól. Én Esztertől rengeteget, az biztos, ugyanis az az alázat, ahogy a szakmával szemben, az üggyel kapcsolatosan viseltetik, az én linkócibb vagy bohém életvitelemnek nagyon jót tett. Az évek során megtanultuk, hogyan kell bánni a másikkal. Mert az is egy szakmai kérdés, hogyan beszélsz valamiről valakivel premier előtt, premier idején, premier után vagy a főpróbahéten. Tudnod kell tapasztalatból, hogy mivel teszel jót. Ha rendezem, teljesen hidegen hagy, hogy a feleségem, és őt is hidegen hagyja, hogy a férje vagyok. Ezt senki nem hiszi el, de olyankor tesszük a dolgunkat, és nem foglalkozunk ezzel. Annál megszállottabbak vagyunk mind a ketten. Néha a kommunikáció leplez le, előfordult már, hogy instrukció közben drágámnak neveztem, de eb ura fakó, ez legyen a legnagyobb gondunk. Legfeljebb aznap mindenki mást is „drágám”-ozok...
RM Tudod őt nézőként nézni?
RP Igen. Minél jobb az előadás, annál inkább. Ez egy fura pálya, ahol állandóan visszajelzésekre van szükséged. Eszter erősebb, mint én, jobban hisz a saját iránytűjében.
RM A Kossuthkiflin dolgoztál az elmúlt két évben. Mikor lesz a premier?
RP A történethez méltó időpontban, március 14-én lesz a bemutató, és onnantól kezdve egy-egy részt adunk hetente hatszor, 53 perces epizódokban.
RM Szeretsz vágni?
RP Igen. Nehéz is volt abbahagyni, elengedni a hat részt. Jó lett volna még eltávolodni, és újra visszatérni az anyaghoz. Azokban a hónapokban, mikor a vágószobában éltem, nem volt egyszerű átállni az esti színházi feladatokra. Ha valamiből ritmust, pontosságot, hatásmechanizmusokat lehet tanulni, az a vágás. Visszahat a színészetére is az embernek. A sorozat zenéjét Hrutka Robi írja, most jött el az ő ideje. Hamarosan kezdődik a hangutómunka, az utószinkron. Szóval, van még dolog bőven.
RM Az Üvegtigris rakott rád egyfajta pszichés terhet? Óriási siker volt, az első igazán nagy rendezői sikered.
RP Talán valahol, hátul az agyamban ott az aggodalom, de nyilvánvaló, hogy az egy nem túl gyakori, szerencsés találkozás volt az író, az alkotók és a nézők között. Ebből rendszert csinálni jó lenne, de elvárni ostobaság. Abban továbbra is hiszek, hogy ami rám hat, sokakra hat. Ez az egyszerűnek tűnő mondat az egyik legfontosabb iránytűm. Amikor elolvastam a Kossuthkiflit, valahogy minden egyértelmű volt: tudtam, hogy meg kell csinálnom ezt a filmet.
RM Mi volt, ami megfogott benne?
RP Hogy ennyi rétege van. Szeretem egy történetben – erről már beszéltem –, amikor hallgatva, olvasva, nézve, a sírás és a röhögés sűrűn tudja váltogatni egymást. Ez a regény a magyar történelem egy csodálatos időszakába beleágyazott történet, közben helyenként népmese, Jókai-paródia és kísértethistória. Rólunk szól, pontosan és nagy szeretettel. A szerzője, Fehér Béla, nagyon filmesen ír. Olyan képeket fest fel, és olyanok a dialógusai.
RM Három gyereket neveltetek fel Eszterrel. Hogy bírtátok ezt koordinálni a munka mellett?
RP Úgy, hogy éveken át alig aludtunk. A munkámból kifolyólag éjjel egy óra előtt nem nagyon feküdtem le, viszont hatkor keltünk minden nap, mert a fejembe vettem, hogy a reggeli legyen a közös családi program. Próbáltuk megadni a szertartás-jellegét. Valószínűleg mindig úgy néztem ki, mintha megcsípett volna egy cecelégy, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy szemben a sok esti előadással, a reggeli étkezés garantáltan családi körben történjen. Reggeli – gyertyafényben.
Amikor nem forgattunk, ott voltak a nyarak! Ezek tömények, pörgősek voltak, és emlékezetesek maradtak. Volt, hogy sátorral jártuk be a Hidegkút–Párizs–Barcelona útvonalat, de szerencsénk volt Ázsiában is így csapatostul felbukkanni, igaz, monszunban, de kit érdekelt egy kis meleg eső. Még mostanában is jönnek velünk mindenfelé a gyerekek, ami engem is meglep. A nagylányom Montrealban él, színművészetit végzett ott, a fiam a konzin gitár szakon tanult, a most húszéves kislányunk pedig kortárs táncot tanul a főiskolán. Úgy néz ki tehát, hogy a kohászat és az elektro-közgazdaságtan nem gazdagodik a Rudolf család gyermekeivel.
RM Szabadúszó vagy. Feleséged tavaly szerződött a Nemzetihez. Te nem akarsz tartozni valahová?
RP Én élvezem a szabadságot, de bárhol is dolgozom, igyekszem ahhoz a csapathoz, társulathoz tartozni. Nem tartanám korrektnek, ha betagozódnék egy társulatba úgy, hogy privilégiumaim vannak. Viszont azt se bírnám, ha ezeket a dolgokat, amiken most dolgozom, ne csinálhatnám meg. Az biztos, hogy csak lázasan tudom elképzelni a munkát, iparszerűen nehezen. De most azt érzem, hogy valami felé fordulnom kell, vagy valaminek történnie kell, úgyhogy a társulati létet sem zárom ki a lehetőségek közül. Kereső életszakaszban vagyok, nyitott vagyok, körülnézek, és meglátom, mi hoz lázba. De nagy dolog lesz az is, ha azt állapítom meg, hogy minden úgy jó, ahogy van. Persze, azt is látni kell, és ehhez mindenképpen egy kis nyugalomra van szükség.
Még nincs hozzászólás