Szeretet nélkül
Szüleink szeretete és hozzánk való viszonyulása meghatározhatja az egész életünket. Éppen ezért ragaszkodunk hozzájuk, akárhogy is viselkedtek velünk, és elvesztésük még idősebb fejjel is rendkívüli traumát jelent számunkra. Sokszor bele sem gondolunk, milyen szerencsések vagyunk, hogy ismerhettük a szüleinket, és hosszú éveket tölthettünk velük, hiszen sok ember él a Földön, akinek ez nem adatik meg. Az egyikkel közülük erről beszélgettünk.
G. Zsuzsát (teljes nevét kérésére nem közöljük – a szerk.) családon belül fogadták örökbe, ennek ellenére nem volt sokkal könnyebb a helyzete, mint a sorstársaié.
„Pár hónapos voltam, amikor édesanyám meghalt. Azon a bizonyos délutánon a szüleim leadtak a nagynénémnél, hogy vigyázzon rám, ők meg elindultak ketten, motorozni: akkor történt a baleset, amibe édesanyám belehalt, de édesapám túlélte – neki egyébként egy jó ideig nem is merték megmondani, hogy mi történt anyámmal. Állandóan kérdezte, hogy »mi van Bözsivel, hol van?« Már rég el volt temetve, amikor még mindig azt hazudta neki a rokonság, hogy él, csak épp egy másik kórházban, szobában van… Természetesen egy idő után kiderült az igazság.
Az eset után a nagynénémnél maradtam; kétéves voltam, amikor apám újra megházasodott. Elköltözött az új feleségével Debrecenbe, ahova engem is magával vitt – a rengeteg munka mellett se a mostohaanyám, se pedig édesapám nem tudott nekem elég időt szentelni, így az időm nagy részét a mostohám szüleinél töltöttem. Példásan neveltek és foglalkoztak velem, a mai napig őket tartom a nagyszüleimnek.
Körülbelül ötéves lehettem, mikor apám elhagyta a második feleségét, vele együtt engem és az időközben született féltestvéremet is. A számomra idegen mostohaanyámnál mégsem maradhattam, így a nagynéném eljött értem, és visszavitt magához.
Nyaranként eltöltöttem egy-két hetet apámmal és a harmadik feleségével. Az egyik ilyen nyaralás során történt, hogy édesapám felvetette az ötletet, költözzek oda hozzájuk – ígérte, hogy lesz külön szobám, ahol tanulhatok, és szabadidőmben játszhatok a ház körüli szép kis kertben. Boldogan és izgatottan vártam hetekig, hónapokig, hogy jelentkezzen és magával vigyen, de nem tette meg… Ekkor döntött úgy a nagynéném, hogy hivatalosan is örökbe fogad.
Rajtam kívül volt egy vér szerinti lánya, aki tizennégy évvel idősebb, mint én. Mind a kettőnkkel ugyanolyan mostohán bánt, szeretet nélkül nevelt minket. Sokan azt mondják, hogy nagyon szeretett engem, hiszen örökbe fogadott, de szerintem ezt is csak azért tette, hogy a külvilág őt szépnek s jónak lássa, amiért egy félárvát magához vesz.
Teltek-múltak az évek, felnőttem, férjhez mentem, házasságunk gyümölcse pedig egy fiúgyermek lett. Megfogadtam, hogy nem fogom azokat a hibákat elkövetni, amiket a nagynéném. Azonban a sors a fiamat elvette tőlem: huszonnégy éves volt, amikor motorbalesetben meghalt.
A gyerekkorom, és a gyermekem halála nagyon sok mindenre megtanított. Kemény lettem, de megtanultam türelemmel kezelni mások hibáit, hiszen tudom, hogy bármikor elveszíthetjük a szeretteinket…”
Még nincs hozzászólás