Szépségideálok
A női szépségideál a történelem során sokat változott. Nem lett jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak az életmód, a kultúra, a civilizáció változásait követve lett más. Történetét régészeti, majd művészeti alkotások során követhetjük, hiszen megörökíteni általában az idealizált formát szokás. Egyetemességről, persze, nem beszélhetünk: ez a történet is európai szemmel íródott, arról szól, hogy ez a kultúrkör mit tartott szépnek. Azt, hogy a távol-keletiek, az ausztrál őslakosok vagy az afrikaiak szemében milyen volt a szép nő, csak a helybéliek tudják.
Az őskor
A willendorfi vénusz egy 11,1 cm-es, női alakot formázó szobrocska. 1908-ban bukkant rá Szombathy József régész az alsó-ausztriai Willendorf in der Wachau közelében található őskőkori lelőhelyen, s azóta számos hasonló szobor került elő, többek közt Magyarországon is. A telt idomú, kidolgozatlan arcú és végtagú figurák a nőiséget a mell és a csípő nagyságával hangsúlyozzák.
Az ókor
A krétai Nagy Istennő figurája is a telt formákat, a keskeny derekat és a széles csípőt helyezi előtérbe. A római nők rendkívül gondosan ápolták arcukat és hajukat, a hiányosságokat elefántcsont műfogak, parókák korrigálták, a ráncokat viasszal simították el.
A középkor
Két végletet ismertek ekkor: Éva maga volt a megtestesült gonosz, a ránk maradt képeken egyedül az elkárhozottak láthatók meztelenül. Ellentéte Mária, a telt idomú, szabályos formájú, talpig ruhába bújtatott teremtés, amint kissé húsos karjával duzzadó kebléhez szorítja a rendre pufóknak ábrázolt kisdedet.
A reneszánsz
A kor a női külsőségeket is afféle tudományos rendszerbe foglalta. „A szabály előírja a hosszú nyakat, a vékony és ovális arcformát, a szabályos vonásokat, magas homlokot, egyenes és keskeny orrot, parányi ajkat. Ebben az együttesben három dolognak feltétlenül feketének kellett lennie: a szemnek, a szempilláknak és a szemöldöknek, mely az előírás szerint tökéletes ívet rajzolt a tág szemek fölé. Három dolognak pedig kivétel nélkül fehérnek: a kéznek, a mindig apró fogaknak, valamint a bőrnek – áll egy 2007-ben rendezett kiállítás ismertetőjében. – A kövérség akkoriban a tétlen és fényűző életmód jele volt.”
Az újkor
A 18. századtól mondhatni századonként változott a szépségideál, amit előbb kerek ajkakban, hegyes állban, fekete és élénk tekintetben, s porcelánfehér bőrben láttak. Később, a romantika korában a titokzatos szépségű hölgyek súlyos, ébenfekete hajtömegük alatt fájdalmasan nyújtogatták hattyúnyakukat, borús tekintetük beteges láztól égett. Általános volt közöttük a darázsderék, s testük olyan rugalmas és karcsú volt, akár az orsó.
A 20. században
A nőideál és a divat végképp összekeveredik: a kilencszázas évek elején a kor nőjét fűzőbe szíjazzák, hogy leszorítsák a derekát, kidomborítsák a kebleit és tomporát, majd hosszú időre a természetes formák diadalmaskodnak. Egészen az 1960-as évekig, amikor is divatba jön Twiggy, s vele a soványság. A vékony testideált sokak csak koplalva képesek elérni, mások sportolásba kezdenek; Jane Fonda megteremti az aerobikot, s a közmegegyezésből újra eltűnik a természetes forma: a tökéletesen kidolgozott, szoborszerű test lesz az ideál. A divatmodellek mintájára a nők körében azután újra a „modellalkat”, a nagyon sovány test lesz a szép, fiatalok tízezreit kergetve a testképzavarral küszködők és anorexiások táborába.
A 21. században
Az egészséges táplálkozás divatja jótékonyan hat a szépségideálra, kezd helyreállni az egyensúly. Ezzel egyidőben, mintha soha ennyi elhízott, kövér nő nem lett volna Európában, és főként az Egyesült Államokban, mint az ezredfordulón. Megszületik a „ducitrend”, ami ugyanakkor éppen olyan veszélyes, mint a soványságkultusz volt, mert számos betegség kialakulására hajlamosít.
Még nincs hozzászólás