Százéves a Csárdáskirálynő!
Az operett a 19. század nagyvárosaiból indult, Párizs, Bécs, Budapest szórakoztató műfajává vált, a 20. század első felében pedig már a kor popkultúrája volt, látványos, fordulatos történetei széles tömegeket vonzottak, a nagypolgárságtól kezdve a munkásrétegekig. A Csárdáskirálynőt éppen egy évszázada mutatták be Bécsben.
Az operett friss, dallamos zenei nyelve befogadta az opera szépségét, de beépítette a tánczene és a folklór motívumait is, kerülte a pátoszt, a mesterkéltséget, és többé-kevésbé úgy működött, mint egy népmese: beteljesítette a vágyálmokat, és összeboronálta a szerelmeseket, még akkor is, ha azok eltérő társadalmi rétegekből származtak. Így történik ez A Csárdáskirálynőben is, amit 1915-ben mutattak be Bécsben, majd rá egy évre Budapesten is.
A művet sokan „a Monarchia-operettjeként” aposztrofálják, és nem véletlenül. Ekkor már dübörögtek a fegyverek Isonzónál, érezhetően növekedtek a szociális és nemzeti feszültségek a Monarchiában, akárcsak a politikai konfliktusok. A háború első évében zárva voltak a bécsi színházak, de a veszteségek hírére kinyitottak, és vidám darabokat kerestek.
Kálmán Imre már Bécsben élt, „átvedlett Emmerich Kalmanná”, ahogy hazai kritikusai írták róla, és ezzel a darabbal végérvényesen berobbant a leghíresebb operettszerzők sorába. Korabeli bécsi kritikusa szerint: „Az egész világ két dologtól visszhangos: az ágyúdörgéstől és A Csárdáskirálynő sikerétől.”
Kálmán Imre a budapesti operett minden találmányát, trükkjét felhasználva, hamisítatlan orfeumi egyveleget komponált a pikáns párizsi sanzonból, az édes bécsi valcerből és a stilizált pesti cigányzenéből – írja a műről Hanák Péter kultúrtörténeti esszéjében. Pedig a komponálás nehezen indult, a háború letaglózta a szerzőt, aki valami vidámat, vigasztalót, kritikusat akart írni.
A Die Czardasfürstin eredeti librettóját Leo Stein és Jenbach Béla jegyzi, de a mindannyiunk által ismert „pesti zsargonokkal” teli szellemes dalszövegek már Gábor Andort dicsérik, ő ültette át magyar nyelvre az operettet, majdhogynem új szövegkönyvet írva. Az ő tollából származnak azok a felejthetetlen sorok, mint a „Te rongyos élet, bolondos élet! Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”, vagy az örökbecsű: „Ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége, Ne húzd, hogy a szerelemért hűség jár cserébe”, a „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád”-ról nem is beszélve.
A bécsi bemutató hatalmas siker volt, bár a kritikusok egy része fanyalgott a történet banalitása, az erkölcsös orfeumprimadonna és a kétes hírű hely, az orfeum szerepeltetése miatt.
Rosszallották, hogy a szövegkönyv felismerhetően ábrázolta az uralkodóház magánéleti botrányait, hisz micsoda ötlet még csak feltételezni is, hogy egy arisztokrata (az eredeti darabban egy Habsburg herceg, Lippert-Weilersheim Edvin) vagy egy magas rangú katonatiszt bármilyen viszonyba keveredne egy kabarészínésznővel! Nem merész feltételezés Rudolf trónörökösben gyanítani Edvin előképét, s a Habsburg-felmenők által rangon alulinak tartott kedvesében, Vetsera Máriában felismerni Sylva Varescu valós mását. Anhilte-Cecília vonásait akár az idős Ferenc József császár szeretője, ittebei Kiss Miklós huszárkapitány felesége, a Burgtheater színésznője, Schratt Katalin is viselhette – olvassuk Winkler Gábor könyvében.
Mindenesetre nem volt nehéz a kritikus, sőt, a társadalomkritikus hangot is észrevenni a Czardasfürstinben.
A magyar változatban Sylva Varescuból tiszadadai Vereczki Szilvia lett, egy „őstehetség”. Gábor Andor nem erőltette Szilvia román származását, a bécsi szóviccek helyett is a korabeli budapesti közönség elvárásaihoz alkalmazkodott. A Hajmási Péter, Hajmási Pál-csárdás például hiányzott a bécsi eredetiből (ott egy másik csárdást énekeltek), ezért Kálmán Imrének új dalt kellett komponálnia a budapesti bemutatóra.
A komoly reklámhadjáratnak köszönhetően itthon óriási várakozás övezte az akkor még Csárdáskirálynénak nevezett operettet, a premier a Király Színházban 1916 novemberére esett, az előadások száma már 1917 februárjában elérte a százat, a háború végére pedig a háromszázat.
A darab egyértelműen a háborús évek legnépszerűbb előadásává vált (legyőzve legnagyobb riválisát, a Mágnás Miskát), leírhatatlan sikere volt, olyannyira, hogy több, a Monarchiával harcban álló ország is bemutatta, 1917-ben már Moszkvában és New Yorkban is láthatta a közönség.
Az egyszerre tündérmese és paródia operett mind a mai napig igen népszerű, a színházak többnyire az 1954-ben az Operettszínház számára A Csárdáskirálynő címen készült Kellér Dezső – Békeffy István-féle szövegkönyvvel játsszák.
Ebben a változatban a primadonnaszerepből kiöregedett, akkor már hatvanegy éves Honthy Hanna számára főszereppé bővítették Cecília (az eredeti változatban Anhilte) szerepét. Miska szerepe is kibővült itt, a harmadik felvonás színhelye pedig egy hotel halljából a karlsbadi sétányra került át.
Vannak, akik szerint a történet még izgalmasabb, még bonyolultabb lett így, de Hermann Zoltán írása szerint a Kellér–Békeffy-librettó voltaképpen törli a darab alapkonfliktusait, és igazából csak nosztalgiázik egy letűnt, tétek nélküli, békés világ fölött. Revüoperetté válik, amibe kényszerűen összekötő szövegek is kerültek.
Akárhogy is, a magyar színház- és filmtörténet kultikus műve lett A Csárdáskirálynő, szinte minden rendező elkészíti a saját változatát belőle, az Operettszínház folyamatosan a műsorán tartja Kerényi Miklós Gábor rendezésében, a százéves évforduló alkalmából országos turnéra vitték az előadást. Láthattuk annak idején Kaposvárott Mohácsi János rendezésében, a Szegedi Szabadtéri Játékokon Alföldi Róbert állította színpadra, de sokunknak ismerős Szinetár Miklós 1971-es filmje is (fenti képünkön), Psota Irénnel, Latinovits Zoltánnal, Mensáros Lászlóval.
Még nincs hozzászólás