Származás és hagyomány
Februárban járt nálunk Pusztayné dr. Podmaniczky Erzsébet, és talán néhányan észrevették: az adás eseményeit összefoglaló újságcikkben hol bárónőnek, hol grófnőnek tituláltam. Nem mintha megkaptam volna a nemesi címadományozás jogát - bár nem volna rossz, az sajnos csak a királyoknak jár - csupán figyelmetlen voltam, de ez jó alkalmat adott rá, hogy újra beszélgessünk Podmaniczky Erzsébettel a Ridikülben: hogy is van ez a nemesi címekkel?
„Tudja, az én édesapám mindig azt mondta: jobb egy régi báróság, mint egy új grófság. És nem ő találta ki, a Podmaniczky család mindig ehhez tartotta magát. Mert a gróf valóban magasabb rang a bárónál, ám egy nemesség értékét elsősorban az határozza meg, hogy milyen régi – és mi az első magyar bárói család voltunk, sok évszázados múlttal!
Édesapám mondta azt is tréfásan: tudjátok, ha minket az angol királynő meghívna vacsorára – mert az angol királyi házzal is rokonságban állunk –, mi sokkal közelebb ülnénk hozzá, mint azok, akik később kapták a grófságot.
Én még a röjtökmuzsaji kastélyban születtem – ami ma kastélyszálló, furcsa belegondolni is. Onnan telepítettek ki minket, bár szerencsére nem a Hortobágyra – ahova a kastély tulajdonosát, anyai nagyapámat -, a faluban a kocsma mellett kaptak a szüleim egy szobát a négy gyerekkel.
Nekem naponta az ivón keresztül kellett átmennem iskolába menet és jövet is, tehát elmodnhatom, hogy már 7 évesen kocsmatöltelék voltam! A szüleim cukorrépát egyeltek Sopron megyében a földeken, abból éltünk.
Nekem ez a származás mindennapi valóság volt, nem olyan valami, ami a távoli múltban történt. Egyházi gimnáziumban érettségiztem, és a származásom miatt csak ötödjére vettek föl az orvosi egyetemre. Tanítani nem is taníthattam, azt kaptam: hogy képzelem, ezzel a névvel oktatni a fiatalságot??
Pedig jog és cím szerint nem vagyunk már bárók, ez már nem az a világ, de a családi hagyományok ápolása mindig nagyon fontos volt számunkra. Nagy és szerteágazó a család, nem is tudjuk úgy megszervezni a találkozókat, hogy mindenki ott lehessen.
Családi hagyomány a sok gyerek is, méghozzá a sok fiú! Én is öt fiút szerettem volna, de csak kettő lett. Egyikük, a kisebbik fiam a család iránti tisztelete jeléül fel is vette a Podmaniczky nevet – ez édesapám nagy vágya volt, mert az én generációmban többségben vannak a lányok. Úgyhogy van még egy Podmaniczky, aki továbbviszi a nevet és a hagyományokat ebben a szép nagy családban.”
Még nincs hozzászólás