Szamárpad
Körmös, pálca, vagy a tanulástól való eltiltás? Hogyan gyógyították ki a rosszaságból a diákokat az ókori, a középkori vagy a múlt századi iskolákban?
Bolond júniusi nap volt, már érződött, hogy alig egy-két hét múlva vége a tanévnek, a tárgyak nagy részéből le voltunk zárva, tulajdonképpen tanár-diák számára egyaránt merő időhúzás volt a méhzsongásos-akácvirágos időt a suliban töltenie. Azon a napon is szelídítetlen csikókként tódultunk ki szünetben a folyosóra. Alig tudtuk visszafojtani indokolatlan jókedvünket, zsebre vágott kézzel támaszkodtam az ablak előtti radiátornak, és teli pofával röhögtem a többieken.
– Nagy úrnak tetszik, amit lát? Mert nekem nem! – lepett meg hátulról a diri. Személyesen az igazgató! Mit keres ez itt ilyenkor? Sose szokott erre járni.
– Ha esetleg kihúzná a zsebéből a kezét, amikor az igazgatója előtt áll…
Ajjaj, a zsebemben felejtettem a kezem, pedig mindenki tudja, hogy ez a heppje… Most már mindegy, szerényen kihúzom, mintha éppen valamit kerestem volna benne.
– Én csak…
– Csak-csak… Nagy úr csak egy héten át, minden szünetben felhúzza szépen a kesztyűjét, és abban tölti a tízpercet. És hogy ezt az egyszerű ruhadarabot nehogy véletlenül otthon felejtse, biztos, ami biztos, ezen a héten minden kicsöngetés után egy perccel kesztyűs kézzel bekopog az igazgatói irodába, és megmutatja magát. Végeztem!
Senkinek sem volt kedve röhögni: ez piszok kitolás volt a nyár elején egy tizenhét éves kamasszal. De tény, hogy a mai napig előfordul velem: mikor megfeledkezve magamról nyeglén zsebre vágom a kezem, ijedten kikapom, amint hozzám szól valaki…
Furcsák ezek az iskolai fegyelmezési módszerek. A nagy részüket ma már tiltja a szabályzat – no, nincs is fegyelem az iskolában, mondják a tanárok. Bezzeg azelőtt...
A paidagogosz pálcája
Az ókori Egyiptomban, ahol a kiválasztott fiúk ötéves korukban kezdték el tanulni az írás művészetét, vasfegyelmet tartottak. Egy akkori közmondás szerint: „A gyermek füle a hátán van, és csak akkor hall, ha megverik!”
Az indiai bráhman-iskolákban ezzel szemben a hideg vízbe merítés és az éheztetés volt a legfőbb büntetés, végső esetben pedig az engedetlen gyereket eltiltották a tanulástól – legmagasabb büntetési fokozatként.
Athénban a műveltebb rabszolgák dolga volt a gyermekeket elkísérni a magántanítóhoz. Ennek a „gyermekvezető”-nek, görögül paidagogosznak az első számú fegyelmezési eszköze a pálca volt, bár Platón híres Akadémiájának legfőbb nevelési elve szerint „…azt szeretnénk elérni, hogy a tanuló önként engedelmeskedjék”.
Spártában a fiúkat hétéves korukban táborokba vitték, és az ottani táborvezető, a paidanomosz különös módon nevelte találékonnyá és önellátóvá a gyerekeket: nem tiltotta meg nekik, hogy ha éhesek, akkor lopjanak valami ennivalót. De ha rajtacsípték őket a lopáson, kegyetlenül elverték a tolvajt – nem azért, mert lopott, hanem mert rosszul tanulta meg a tananyagot, vagyis ügyetlenül lopott…
Ferula és flagellum
Mindennap kora hajnalban kezdődött a tanítás a római iskolákban, ahol az engedelmesség és a szerénység alapkövetelménynek számított, s ezek betartását olyan eszközökkel vélték elérhetőnek, mint a gyerek kezének és ujjainak a ferulával (egy növény botszerű szárával) való megverése, de súlyosabb esetben a flagellum, azaz a korbács is előkerült.
Ugyanakkor a császári udvarban nevelőként dolgozó Quintilianus elítélte a testi fenyítést, mondván: „Ha valakit már kisfiú korában is veréssel kell hajtani, mit csinálunk majd vele, ha fölserdül, mikor ezt a fenyítést már nem lehet nála alkalmazni?”
A középkori nevelési felfogást nagymértékben meghatározták Szent Ágoston elvei, akinél elsőként jelenik meg nevelési eszközként a szeretet – ám ez nála sem zárja ki a gyakori testi fenyítést.
Szent Benedek regulájában a szigorú böjt az első számú fegyelmezési eszköz, de a kemény verés is megengedett, hogy rosszaságukból kigyógyuljanak: „soha ne ököllel vagy rúgással tanítsátok, hanem verjétek meg őket hajlékony és sima fűzfavesszővel”.
Náthás – vagy bolond?
A városi, világi iskolákban a humanizmus kora szemléletváltást hozott: a szeretetteljes szigor vált eszményképpé. Montaigne nevelési elvei szerint „ha azt akarjuk, hogy a gyermek féljen a testi fenyítéstől, megszégyenítéstől, ne szoktassuk hozzá!”
A fegyelmezés nem azonos a büntetéssel erre épül a pozitív fegyelmezés pedagógiai elve, amelynek a kidolgozója, Dr. Jane Nelsen írja a következő, elgondolkodtató mondatot: Honnan vettük azt a bolondos ötletet, hogy ha azt akarjuk, hogy gyermekeink jobban viselkedjenek, ahhoz az szükséges, hogy először rosszul érezzék magukat?
Rousseau pedig azt mondja, ha büntetni kell, akkor legyen a büntetés maga a tett természetes következménye: például ha betöri a gyerek a szobája ablakát – hadd fújjon rá a szél. „Inkább legyen náthás, mint bolond!”
Azért mindehhez jó, ha tudjuk, hogy Rousseau neveléselméleti könyvét, az Emilt nyilvánosan elégették az igazságügyi palota udvarán…
Egy legendás pofon
Van egy gyakran félreértelmezett alaptétel: a híres makarenkói pofon. Pedagógiai hősköltemény című nagy munkájában leírja Makarenkó, hogy az 1920-as évek Szovjetuniójában a sok csellengő kamasz, „fiatalkorú bűnöző” számára létrehozott iskolában egy alkalommal nem voltak hajlandók a gyerekek tűzifát gyűjteni, ekkor ő a lázadók vezetőjének adott egy pofont, mire a diák kezet nyújtott neki, és ezzel a többi gyerek előtt is megnőtt a presztízse. Ezzel együtt Makarenkó mélyen elítélte a testi fenyítést, és pedagógiai pályája mélypontjaként jellemzi ezt az esetet…
Mit mond a törvény?
Bár a 19–20. századi pedagógiai elvek többsége kategorikusan elveti a testi fenyítést mint iskolai büntetési eszközt, nap mint nap olvashatunk híreket arról, hogy nemcsak a harmadik világ, hanem Európa sok országában is gyakori a gyerekek fizikai bántalmazása.
Mivel Magyarországon a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. sz. törvény kategorikusan kijelenti, hogy a pedagógus nem alkalmazhat sem testi fenyítést a tanulóval szemben, sem olyan büntetést, amely megalázó számára, sérti a gyermek emberi méltóságát, ezek után nincs értelme azon morfondírozni, vajon a manapság gyakran hiányolt iskolai fegyelmet visszahozná-e a tenyeres és a körmös… (Fiatalabbak kedvéért: a tanár rásóz egy nagyot egy vonalzóval a gyerek kinyújtott tenyerére, vagy nagyobb büntetésként az összeszorított ujjai végére, a körmeire.) Esetleg inkább a kukoricára térdepeltetés? Egy koki? Szamárpadba – a legbutábbak, legrosszabbak mellé – ültetés? Vigyázat: aki rosszul válaszol a kérdésre, az büntetésül százszor leírja, hogy…
Még nincs hozzászólás