Sorsfordítók
Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors néha nem tudja, mit akar - szólt a sláger egykor. Cikkünk szereplői sokáig haladtak azon az úton, amiről úgy gondolták, a sors jelölte ki számukra. Aztán egyszer csak megunták, hogy a sors nem tudja, mit akar, vagy mást akar, mint amit ők szeretnének az életükkel kezdeni, és a sarkukra álltak.
Julcsi három év tanítás és egy kis kitérő után az ország egyik legnagyobb médiacégéhez került, egy induló tévécsatorna terjesztési osztályára. A klasszikus irodai munka után hamar megtalálták a marketing- és PR-feladatok is. Óriási lelkesedéssel és alázattal állt az új kihívásokhoz, elvégezte a kommunikáció szakot, rengeteget tanult, nem ismert lehetetlent.
„Éjjel-nappal dolgoztam, menedzseri szintű feladatokat kaptam. Nem volt sem éjjel, sem hétvége, sem ünnep, sem temetés, nem lehettem beteg, és nem volt a szó klasszikus értelmében vett szabadságom sem. Az életem minden területét behálózta a munka” – meséli Julcsi.
Hat év alatt tizenegy főnöke volt, ő viszont sosem lépett előre. Közben folyamatosan azt érezte, hogy nem becsülik meg. „Néhány dicsérő szóval sikerült ezt az érzést elnyomni bennem egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy kőkeményen manipulálnak.
Ez nagyjából akkor történt, amikor egy ismerősöm elküldött nekem egy álláshirdetést. Annak az állásnak a hirdetését, amiért akkor már öt éve éjt nappallá téve dolgoztam.” Julcsi hivatalosan megpályázta az állást, de még interjúra sem hívták be. A pozíciót azután sem kapta meg, hogy a fölé kinevezett, gondosan kiválasztott emberről kiderült, nem alkalmas a feladatra.
Közben a párjával babát szerettek volna, de egy év összes próbálkozása hiábavalónak bizonyult, a vágyott baba nem fogant meg.
Bár az élete volt a munkája, mikor egy projekt kapcsán a szakma legelismertebb szakemberei is megdicsérték, miközben a főnöke részben személyes okokból, burkoltan kirúgással fenyegette meg, úgy döntött, elég volt. „Úgy éreztem, ideje, hogy többre becsüljem magam, és beadtam a felmondásomat. Életem egyik legfelemelőbb pillanata volt, mikor a főnököm irodájából kilépve azt éreztem, hogy nincs többé hatalma fölöttem. Ugrottam.”
A semmibe és mindenbe egyszerre. Állása nem volt, viszont visszakapta a szabadságát. És ami a legszebb a történetében, hogy amint kilépett az addig az életet jelentő munkahely kapuján, azonnal megfogant a kisfia. „Ennél nagyobb visszaigazolást nem is kaphattam volna a sorstól.”
Azt még nem tudta, mihez fog kezdeni a jövőben, de élvezte, hogy hat év után először nyugodtan készülhet a karácsonyra. Egyéves volt a kisfia, amikor úgy érezte, tennie kell valamit. Kitanulta a cukrász szakmát, amivel komoly tervei vannak, és másik két szakma mellett coach-bizonyítványt is szerzett.
Néhány hónappal ezelőtt pedig elindította élete első vállalkozását. „Úgy érzem, megtaláltam önmagam, az AnyaHaJóban összerakhatok mindent, amit eddig megtanultam. És ott van mellettem a párom és a kisfiam, akik a puszta létezésükkel átcímkézték az életem árcéduláit.”
Negyven év után boldogan
Merci sokszor volt padlón, a sors újra és újra a földre lökte, 2010-ben különösen kegyetlenül bánt el vele.
Gyerekkora óta négygyerekes anyukának készült, gyermekek iránti szeretete vitte a pedagógus pályára is. A négyből három gyermeket már megkapott az élettől, de a negyedik gyerkőc váratott magára. Aztán a sors úgy hozta, hogy három gyermekével egyedül maradt. Később az egyik kollégájával közelebb kerültek egymáshoz. Szeretetet, gyengédséget kapott tőle, úgy érezte, végre valaki nem tartja butaságnak az eszméit, a világnézetét.
„Divatosan szólva: a lélektársammal jöttem össze” – mondja el a sok nehézségen átment nő. Párjával szép hónapokat töltöttek együtt, a férfi lassan megtalálta a helyét Merci gyermekei mellett is, s egyszer csak kopogtatott a gólya. Minden rendben is ment, egészen a 12. hétig, mikor a sors újra közbeszólt.
A babát elveszítették, ráadásul a kórházban közölték vele, hogy sosem teljesülhet az álma, nem lehet több gyermeke. „Nagyon kiborultunk, egymásba kapaszkodva sírtunk. Sajnos a baba elvesztésével valami más is elveszett, egy hónappal később barátságban ugyan, de elváltunk.” Mercit a baba, majd a társa elvesztése nagyon összetörte, nem érezte többé nőnek magát, csak a három gyermeke iránti szeretete tartotta életben.
„Hosszú idő telt el, mire egy motoros barátnőm unszolására elmentem egy motorostalálkozóra, ahol addig még sosem látott fazonokkal töltöttem pár napot.” Néhány találkozóra még elkísérte a barátnőjét, s az egyik ilyen kiruccanáson ismerte meg későbbi férjét is. „Mellette visszanyertem az önbizalmamat. Elkezdtem művészetterápiára járni, elvégeztem a Bach-virágterápiás képzést, ami már a babám elvesztése előtt is az álmaim közt szerepelt.”
A szerelmesek 2010 decemberében eljegyezték egymást, s a következő év márciusában összeházasodtak. Merci szárnyalt a boldogságtól. Ugyan legnagyobb álmáról, a negyedik gyermekről le kellett mondania, de párja is hozott két gyereket a házasságukba, így nehezen, de lemondtak a közös babáról. Ám pár héttel az esküvő után kiderült, hogy egy pici magzat bujkál az akkor már negyvenéves nő pocakjában.
A várandósság 12. hetéig rettegett, hogy elveszítheti, az amniocentézisnél vérzés is fellépett nála. „Azt hittem, a történelem megismétli önmagát, de végül túljutottunk a kritikus időszakon, és 2011. november 20-án, kicsit előbb, mint vártuk, de megérkezett a ma már hároméves Réka” – meséli boldogan a négygyermekes anyuka, aki még egy álmát megvalósította: létrehozott egy szegény családokat támogató szervezetet, amit hatékonyan és teljes erőbedobással működtet.
Még nincs hozzászólás