Pusztító vágyak
Femme fatale: az irodalomban, a művészetekben és a hétköznapokban is mindenki által ismert és használt kifejezés, a legtöbben mégsem tudják, honnan származik, mikor keletkezett, vagy miért éppen francia.
A szépsége, kisugárzása és vonzereje hatalmával a férfit akarva-akaratlanul is vesztébe sodró nő alakja mára sztereotípiává vált. Minden mitológiában, mondában, mesében, illetve kultúrkörben fellelhető, igazából az első nő, Éva óta. De említhetnénk még Sámson Deliláját, Heródiás lányát, Salomét, vagy akár Shakespeare drámájából Lady Macbethet.
Az elnevezést az 1930-as években divatos film noirokban és krimikben kezdték használni, ám az eredetét senki sem ismeri. Egyszer csak emlegetni kezdték, elterjedt, és olyannyira divatba jött, hogy kutatások szerint jelenleg a „femme fatale" vezeti a más nyelvekben leggyakrabban használt francia szókapcsolatok listáját.
Miért? Egyrészt mert minden más kifejezésnél jobban lefedi a konkretizálni kívánt jelenséget. Szó szerint „végzetes nő"-t jelent, ám nem szűkíti le az értelmezés kereteit, mint például az angol „vamp", ami a vámpír szóból ered, és egyértelműen a vérszívó, férfiakat kihasználó nő figurájára utal. A "femme fatale" ezzel szemben bármilyen helyzetben használható. Általános, mégis egyedi, hiszen mindenki másra asszociál róla.
Másrészt a 17. századi francia költő, François de Malherbe volt az első, aki összefüggésbe hozta a nő és a halálos veszély fogalmát, egy végzetes tengerárhoz, a hajóst elborító hullámokhoz hasonlítva őt. Jóllehet Malherbe versében, 1631-ben még nem szerepelt egymás mellett a „femme" és „fatale" szó, ahhoz elég volt, hogy a metaforikus kép beivódjon a francia költői hagyományba. Ebből merítettek aztán a századforduló dekadens írói és költői, rajtuk keresztül pedig a fogalom eljutott a forgatókönyvírókhoz, átkerülve a krimikbe – és a köztudatba.
Még nincs hozzászólás