Perfekcionizmus-csapda
A tökéletességre törekvés gyökere rendszerint a megfelelési kényszer. Ám még ez sem elég vonzó cél, a perfekcionisták úgy érzik, ki kell emelkedniük a többiek közül. A görcsös megfelelés ellen a legjobb orvosság, ha az elégedetlenséget belső békére cseréljük. Ennél jobb üzlet aligha létezik.
Vegyünk például két írópalántát, akik szeretnék, ha kiadnák a könyvüket. Mindketten perfekcionisták, mindketten tökéletességre törekszenek, csakhogy az egyikük nem teszi ki magát újabb és újabb elutasításoknak, meg sem próbálja javítani a munkáját. Másikuk, az egészséges perfekcionista eközben nem adja fel, tanul a hibákból, és átdolgozza a művét. Mi a legfőbb különbség közöttük? Az egészségtelen perfekcionistának a külső jutalom a fontos.
A stressz a doppingszerük
Vannak, akik úgy élik meg, hogy a személyüknek, életüknek csak akkor lesz értéke, ha folyton tevékenyek. Időnként a világ azt sugallja, hogy aki nem aktív, az csak úgy elvan. Nincs jelen az életében a felpörgető stressz, nincs annyi konfliktusa, kihívása, színpompás élménye, tehát az élete nem túl izgalmas…
A pozitív perfekcionista beállítódás kiváló mozgatórugó, amennyiben arra készteti az egyént, hogy ügyeljen a részletekre és a produktuma minőségére. Az ilyen perfekcionizmus serkentően hat. Ám negatív irányt is vehet; megesik, hogy valaki valóban keményen dolgozik, de annyira gúzsba köti a tökéletesség hajszolása, hogy a kitűzött célt nem tudja megvalósítani. Ilyenkor az önbecsülés egyedüli forrásai a tökéletesen elvégzett feladatok, a csupán elég jól elvégzettek nem elégítik ki őket.
A szorgalom, a több fronton való helytállás erény, sőt, társadalmunk a munkamániát is jónak tartja, ezért olyan érzetünk van, hogy a lelassulásra, a megpihenésre, az elvonulásra alapos indokot kell találnunk, mintha az nem járna nekünk alanyi jogon.
A perfekcionisták számára a munkahelyi stressz a doppingszer, ami megemeli az adrenalinszintjüket, így ösztönözve nagyobb teherbírásra őket. Csakhogy az állandó stressznek hosszabb távon negatív hozadékai is lehetnek: hiperventillálás (heves szívdobogás), szédülés, vérnyomás-ingadozás, gyakori fejfájás, emésztési, étkezési vagy alvászavarok.
A tökéletesség-csapdából való kitörés nem egy békés átmenet, hanem figyelmeztető jelek vagy éppen megrázó események következménye. Sokszor a tartós kimerültség, egy baleset vagy egy veszteség mutat rá arra, hogy ideje átrendezni a prioritásainkat. De időnként elég a felismerés, hogy életünk valódi értelme nem abban keresendő, hogy mindig, mindenütt, mindenkinek igyekszünk megfelelni.
A tökéletlenség vezet egyediséghez!
Ha azt hisszük, hogy a perfekcionisták kivétel nélkül sikeresek, nagyot tévedünk, ugyanis akad köztünk olyan, akit a megfelelési kényszere valósággal lebénít. Mivel úgy érzik, képtelenek megfelelni az önmaguknak támasztott elvárásoknak, úgy döntenek, inkább feladják – legyen szó karrierről vagy párkapcsolatról. A „tökéletlenségük” tehát valódi bukások sorát hozza az életükbe, miközben úgy érzik, mindent beleadtak.
- Félelem a kudarctól és attól, hogy mások gyengének látják
- Félelem a negatív kritikától
- Túlzott elvárások (önmagával és másokkal szemben is)
- Örök elégedetlenség
- Önbizalomhiány
Kutatások igazolják, hogy a teljesítménykényszer hátterében gyakran az az érzet áll, hogy mindenért egyedül kell felelnünk, mindent magunknak kell megoldanunk. És aki folyton száz százalékon pörög, és mindenkinek meg akar felelni, az könnyen találkozhat azzal, hogy hirtelen úgy érzi, az addig fontosnak hitt tevékenységek elvesztik a jelentőségüket, sőt, az értelmüket is.
A lelkünk ismeri a válaszokat
Íme, néhány tipp, amelyek segíthetnek abban, hogy megszabuljunk a nyomástól.
- Készítsünk ellen-tennivaló listát, vagyis vegyük számba, mi az, amit egyáltalán nem szívesen teszünk, és vegyünk tudatosan búcsút ezektől a teendőktől.
- Próbáljuk meg kiűzni magunkból az elégedetlenséget! A tökéletlenség vezet igazán egyediséghez, sőt, a hibáink is lehetnek vonzók. Túlzott önkritika helyett mondjuk ezt magunknak: „Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok.” - Fogadjuk hálával a csendeket, mert sok mindent taníthatnak nekünk. A lelkünk ismeri a válaszokat, csak nehezen harsogja túl a külvilágból érkező „vedd meg, szerezd meg, birtokold, teljesíts!” üzeneteket…
Mikor érezhetjük, hogy gyógyulunk? Megint az írói létből hoznék egy példát: ha már akkor is képesek vagyunk félredobni a tollat, amikor úgy érezzük, hogy ez most nem éppen életünk főműve, de azért elég jól sikerült.
Ha képesek vagyunk felülkerekedni azon a belső késztetésen, ami soha nem engedélyez pihenést, és jótékonyan szemet hunyunk az apró szépséghibák felett. Ha pedig még kétkednénk, dobjuk be magunknak ezt a mentőkérdést: mi a legrosszabb, ami történhet?
Még nincs hozzászólás