Nyers erő és gondoskodás
Elég csak néhány métert megtenni a Pál-völgyi-barlang látogatóktól elzárt részében, hogy könnyebb legyen elképzelni, milyen az, amikor 10-20 kilogrammos hátizsákkal a hátán kúszik a barlangi mentő a sárban, és egy szűk nyíláson keresztül kell kimentenie valakit. A fotóinkon - az overall állapotát leszámítva - ebből csak annyi látszik, hogy tényleg csodás ez a föld alatti világ, de azért nekem például hideg és nedves is. Hajnal Ágnes csak a csodákat látja.
Tíz évvel ezelőtt a Magyar Barlangi Mentőszolgálat akkori vezetésében felmerült, hogy jó lenne, ha egy nő is dolgozna a mentést végző csapatban: úgy gondolták, a „nyers erő” mellett az anyai gondoskodásra is nagy szükség van. Így lett Ágnesből barlangi mentő.
„A fiúk rögtön elfogadtak, persze, én is igyekszem, hogy ne én legyek a gyenge láncszem. Az emberek többsége el se tudja képzelni, milyen lemenni egy barlangba, ami nincs kiépítve. És hogy egy nehéz, hosszú túra vagy mentés után ki is kell tudni onnan jönni. A barlangban tényleg megismeri az ember önmagát, a saját mentális és fizikai határait.”
Hajnal Ágnesnek „több élete van”. A munkahelyén humán diagnosztikával, gyógyszerkutatással foglalkozik, szabadidejében pedig önkéntes a barlangi mentők csapatában, már amikor nem valamelyik barlangot kutatja éppen.
„A barlang szerelem volt első látásra. Kiskoromban láttam a tévében egy francia filmsorozatot, ami úgy kezdődött, hogy búvárok úsznak egy tágas barlang kristálytiszta vizében, és közben Jean Michel Jarre zenéje szól. Attól kezdve mindig arra vágytam, hogy eljussak egy ilyen helyre.
Végül csak biológia szakos egyetemista koromban jártam először egy mecseki barlangban, ami persze teljesen más volt, mint a filmen: szűk, és meglehetősen sáros. Mégsem volt csalódás, és azóta ez az életem. Hatalmas élményeket, barátságokat kaptam itt, és a világ megismerését. A barlangászat arról szól, hogyan tudunk csapatban együtt dolgozni. Látsz egy világot a felszínen, és amikor lemész a föld alá, kitárul egy teljesen más környezet.”
A Mecsek után rengeteg helyre eljutott, olyan barlangot is látott, mint az a mesés filmbeli volt. Tizenöt éve tagja annak a kutatócsoportnak, amely a Pál-völgyi-barlang járatait tárja fel. A speciális körülmények közti mentéssel először akkor találkozott, amikor egy csapattársa balesetet szenvedett.
„Egyszerűen hülyék voltunk. Évek óta kutattunk a Mecsekben, és egy helyen a többieknek végre sikerült átbontaniuk egy elzárt járatot: megnyílt a barlang. Régen vártunk erre a pillanatra, de amikor megtörtént, már késő este volt. Telefonáltak a társaink, hogy hozzunk kötelet, mert hatalmas aknát találtak, és nem tudnak lemenni.
Bevágtuk a cuccot a kocsiba, és azonnal indultunk. Jöttek Szegedről, de Pestről is. Az éjszaka közepén ereszkedtünk le a barlangba, és persze fáradt volt mindenki: egy rosszul rögzített kötél miatt az egyik társunk két méterről leesett, pont a hátára. Szerencsére csak zúzódásai lettek, de mivel beütötte a fejét, nem engedte az orvos, hogy a saját lábán jöjjön ki. A barlang szűkebb részeit végig kellett vésni, hogy ki tudják hozni.
Mi is segítettünk, amiben tudtunk, végül 16 óra után sikerült felhozni a társunkat. Ez egy életre szóló lecke volt, hogy nem érdemes kapkodni. Azt szoktam mondani, hogy a barlang megvár.”
A laikus nem is gondolná, mennyi mindenhez kell értenie annak, aki barlangi mentésre vállalkozik: természetesen csak rutinos, nagy gyakorlattal rendelkező barlangász jöhet szóba, de az is fontos, hogy speciális kötélrendszert is ki tudjon építeni a hordágy emeléséhez.
Az se mindegy, hogy fogja meg a barlangi mentő a hordágyat, melyik sérülésnél mire kell vigyáznia. Ha a sérült nem tud mozogni, a barlangi járatokat kell addig tágítani, ameddig ki tudják vinni a hordágyat: robbanóanyagot nem lehet használni ebben a zárt térben, repeszteni, vésni kell a sziklát. Szóval nem kifejezetten nőknek való feladatnak tűnik ez az egész.
Nagyobb balesetek szerencsére ritkán fordulnak elő, leggyakrabban felszíni mentésekhez riasztják a szolgálatot: sok probléma szokott lenni például a dobogókői szikláknál. De hívják őket a Mátyás-hegyi barlangba is, ahol a fizetős túrákon bárki részt vehet: elég egy rossz lépés, és a következmény boka- vagy vállficam, vagy egy hirtelen pánik.
Hajnal Ágnes: 'Nizzától 200 km-re északra, a Magas-Provence területén van egy barlangi folyó a föld alatt, amelyet mi fedeztünk fel 2009-ben. Azon a környéken fakad egy forrás, aminek még száraz időszakban is óriási a vízhozama, és ez meglehetősen ritka. A forrás közelében van egy bejárat. A búvárok átúszták a barlang további részeit elzáró szifont, és találtak egy légteres járatot. Onnan indult a kutatás. Nemzetközi tábort szerveztek a munkára. Nekünk egy olyan oldaljárat feltérképezése jutott feladatul, amely a többieket nem vonzotta, mert túl sáros és szűk volt. Elkezdtünk dolgozni, és néhány óra után hallottuk, hogy valami zúg. Először azt hittük, a szél süvít, de mikor néhány méterrel tovább jutottunk, megláttunk egy 20 méteres aknát, amelynek az alján ott hömpölygött a kristálytiszta folyó.'
Olyankor is „jól jön” egy nő a csapatban, amikor bepánikol valaki. Hajnal Ágnes szerint szinte minden barlangász megtapasztalja az „azonnal ki akarok innen menni”-érzést, legalább egyszer az életben.
„Ilyenkor az a lényeg, hogy meg tudjon nyugodni az ember, és ebben lehet kívülről segíteni. Emlékszem, milyen jó érzés volt, amikor sikerült megnyugtatnom és a barlangból kivezetnem egy pánikba esett túrázót. Kiskoromban orvos akartam lenni, mindig is erős volt bennem a segíteni akarás. Nem orvos lett belőlem, de segíteni így is tudok.”
Még nincs hozzászólás