"Nem akarok senkinek megfelelni, álarcokat magamra kényszeríteni, cukiskodni"
Jellegzetes orgánum, kissé pikáns humor, belső mosoly: Szulák Andrea a megnyilvánulásaiban, akár színpadon, akár civilben valami nyugodt erőt képvisel. Dívás-dizőzös alkata mögött megannyi szín, tapasztalat, zenei és színpadi utazás, élménanyag rejlik. Önazonosság, szabadság, számonkérhetőség életének alapszabályai. Sokfelé hívják koncertezni, játszani. A következő évadban két új bemutató várja, az Art Színtérben Klem Viktor rendezésében fiatal színészek lesznek a partnerei, a József Attila Színházban az Anconai szerelmesek zenés darabban lép majd színpadra. Énekesnő minőségében negyvenéves pályafutásának jubileumi koncertjével lepi meg a közönséget.
– 2026. januárban minden korábbinál nagyobb szabású, gigakoncertre készülsz a Papp László Budapest Sportarénában. Eddig mi tartott vissza a stadion méretű koncertezéstől?
– Azt hiszem, a szerénység tartott vissza attól, hogy nagyszabású dolgokat bevállaljak. A Müpában, a Kongresszusi Központban többször is volt színvonalas, nagy koncertem. Az eddigi legnagyobb játszóhely, ahol felléptem az Erkel Színház volt a tavalyi gálakoncerten. A producerem nagyon erősen hisz abban, hogy a közönség megtölti az Arénát, az eddigi érdeklődés is ezt igazolja. Hiszem, hogy az idő hozzátesz az emberhez.
Évről évre egyre többen ismernek meg, szerencsés esetben meg is kedvelnek. Életműkoncertre, időutazásra lehet majd számítani olyan dalokkal, amelyek számonkérhetők rajtam. Három-négy vendégem lesz, közülük Wolf Kati, Takács Nicolas és Gájer Bálint már elfogadta a felkérést. Mindegyiküket szeretem emberileg és művészileg is.
– Tizenhat évesen a Ballagás című filmben játszottál. Ha vissza lehetne menni az időben, a mai tudásoddal mit tanácsolnál annak a hajdani lánynak?
– Ez a lány ma is itt van. A Magyar Rádióban nőttem fel, tizenkilenc éves koromtól voltam Rádió stúdiós. A Stúdió 11 lesz egyébként a kísérő zenekarom. Megveregetem a vállát annak a hajdani lánynak, hogy ügyes vagy, mindig tudtad, hol a helyed. Se fölé, se alá, se mellé nem mentem annak, amihez értek. Becsülettel, tükörbe nézési képességgel, klasszul végigvittem az elém terített feladatokat.
A számonkérhetőség nagyon fontos nekem, hogy ne szembesüljek azzal, mennyire mást tudtam megvalósítani, mint amit gondoltam annak idején. Nem érzek feleslegesnek egyetlenegy elveszett percet, álmatlan éjszakát, átsírt délutánt sem. Mind hozzásegített ahhoz, hogy szép az életem. Soha nem másoktól vártam, hogy tegyék széppé.
– Jó érzékkel, intuícióval tudod minden esetben megítélni, hogy helyzetek, találkozások, munkák neked valók-e vagy sem?
– Szerencse kérdése, hogy felismerd, a körülötted lévő emberek ilyen-olyan módon hatnak rád. Igaz rám nézve a „jó időben, jó helyen lenni” mondás. Mindenhez úgy állok hozzá, hogy most kell megcsinálnom, nem holnap, nem érdemes panaszkodni, hogy még nem állok készen, bele kell vágni.
Nem szoktam megijedni a feladatoktól. Magamtól nem keresem a bajt, ha viszont adódik, nem ugrom el. Verebes Pista mondta egyszer a hátam mögött dicséretnek szánva, hogy a Szulák egy eszes nő, mert soha nem teszi magasabbra a lécet, mint amekkorát biztosan át tud ugrani.
– A határok átlépése, feszegetése számít manapság menőnek, sokszor azon az áron is, hogy nem ismerjük a határainkat…
– Ehhez kellenek a jó mentorok, pár olyan ember körülöttünk, akiben lehet bízni. Szerencsére voltak ilyen mentoraim, soha nem okoztak csalódást. A tanításaik, egy-egy jól időzített mondatuk ma is kísér, segít, ha nem tudom, hogyan hozzak jó döntést. Manapság már mindenki mindenkire túl sok hatást gyakorol, ráerőlteti az akaratát. Kilóg a lóláb, ha olyan szándék vagy érdek van mögötte, ami később ütközik a lelkemmel, a tehetségemmel, a tudásommal.
– Nem szokványos az eseted, hogy párhuzamosan három hivatást is vittél, viszel mint énekes, színész, televíziós műsorvezető. Kíváncsiságodból fakadt mindez, vagy csak megragadtad az éppen kínálkozó lehetőségeket?
– A ’megragadtam’-ban rejlik valami tudatos eltökéltség. Pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy éltem velük, nem utasítottam vissza őket. Amikor Kovács Kristóf producer megkérdezte tőlem, hogy van-e kedvem játékmester lenni az Activityben, miközben akkor még bőven táncdalénekesnő voltam, mondhattam volna, hogy mit hülyéskedik, nem akarok ilyesmit csinálni.
Korcsmáros Györgynek is mondhattam volna nemet, amikor először felkért egy színházi szerepre. Nem ugrottam el soha a feladatok elől. Mindig izgalmas kihívásnak éreztem, hogy miért pont rám gondoltak, miért én jutottam eszükbe.
– Nyilván ott rejlett benned a játékosság, a színészi vagy bohóc véna…
– A képességesség, hogy bizonyos feladatokat képes vagyok megoldani. Képes vagyok, mondjuk, hatszáz orvos jelenlétében egy orvoskonferencián a személyiségemmel, az előadásmódommal picit oldani a bennük dúló feszültséget, fáradtságot. És egy olyan esttel színesíteni a kongresszust, amiből máig tartó barátságok adódtak. Szeretek olyan ügyekért is kiállni, amikor a segítő szándék, a személyiségem latba vetése fontos. Ha gyerekekről, idősekről, állatokról van szó, lehet számítani rám.
– Énekesi pályafutásod kezdetén Hollandiába, Németországba, Angliába szerződtél táncdalénekesnek. Benne volt a pakliban, hogy nem jössz haza, és külföldön csinálsz karriert?
– Megkockáztatom, volt is rá lehetőségem. Anyukám az 50-es évek elején szintén énekelt. Nem sikerült valóra váltania az álmait, de engem soha nem tolt abba az irányba, hogy majd én megvalósítom őket. Sokfelé kacsingattam gyerekkoromban, a színészet, az iparművészet, a képzőművészet felé, keramikusnak is készültem. A legkevésbé sem gondoltam énekesnői pályafutásra, ám amikor külföldön nagyobb erőfeszítések nélkül hasítottam mint táncdalénekes, arra gondoltam, itthon is meg kellene próbálnom.
1988-ban jöttem haza, akkoriban annyi minden született, történt, nyílt ki, hogy nem lehetett nem részt venni benne. Éjszakánként énekeltem az Astoriában, a Béke Orfeumban. Nappal aludtam, sportoltam, a barátaimmal találkoztam. Kézről kézre adtak a rádiós, tévés felvételekre, koncertekre. Fel nem merült bennem, hogy elmenjek.
– Széles skálán mozogsz a zenei stílusokban, a poptól a diszkón át a jazzig. Min múlott, hogy nem alakult ki zeneszerzőkkel, szövegírókkal hosszabb távú alkotói kapcsolat, mint például Presser Gábor és Zorán, Bródy János és Koncz Zsuzsa esetében?
– Elevenembe tapintottál, nagy fájdalmam ez. Abban az időben, amikor az említett ikonok ikonokká váltak, egy alapvető célkitűzésük volt, az alkotás. A legkevésbé sem az, hogy mennyi pénzt lehet kaszálni. Amikor egy, azóta Kossuth-díjas nagy sztár megdicsért, milyen jól énekelek, megkérdeztem, miért nem ír nekem dalokat. Szemrebbenés nélkül mondta, hogy kétszázezret kér dalonként. Mindez húsz évvel ezelőtt volt.
A rendszerváltás után azt tapasztaltam, hogy jobbára csak zenei bizniszről beszélhetünk, nem feltétlenül alkotásról, kultúráról, arról, hogy a szerző leül a zongora mellé, lejátszik egy dallamot, és azt mondja: figyelj, fűzzük tovább, csináljunk belőle egy dalt.
– Számos fővárosi és vidéki társulatnál megfordulsz, az Operettszínháztól a Rózsavölgyi Szalonon át Győrig. Színésznők gyakran panaszkodnak, hogy nincsenek megfelelő szerepek a korosztályuknak. Szulák Andrea mitől maradt érvényes, friss, kelendő?
– Az önazonosság miatt. Nem akarok senkinek megfelelni, álarcokat magamra kényszeríteni, cukiskodni, hogy szeressenek. Ha valakit megérint a hangom, a személyiségem, a humorom, akkor oké. A vevőnek, aki a lecsót látja bennem, nem a tejszínhabot akarom eladni, hanem a lecsót. És mindig lesz olyan, aki szereti a lecsót, kortól, nemtől, társadalmi státusztól függetlenül.
Aki fiatalodni akar, aktuális maradni, az mindig szánalmassá válik. Lehet, hogy olyan életérzést közvetítek, amire szükségük van most az embereknek: derűt, önazonosságot, helyes énpozicionálást. Abban a világban, ahol nagyon nagy a mindenféle zaj, megnő az igény a nyugalomra, a mosolyra, a meghittségre.
Még nincs hozzászólás