Minden reggel: igen!
Zuboly a Szentivánéji álomban, házigazda a viszáki Pajtaszínházban, a Tündérkert megálmodója, újdonsült édesapa és nagypapa. Az Üvegtigris legendás Cingárja messziről indult, de szívósságának köszönhetően mindent elért, amire vágyott. Mint mondja, ma már hiteles, saját története van. Szarvas Józseffel a Nemzeti Színházban beszélgettünk.
RIDIKÜL MAGAZIN Mióta Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatója, most dolgoznak először együtt. A Don Quijote az első darab, amely közös munkájuk eredménye.
SZJ Emblematikus előadás született. Ebben, persze, benne van Cervantes, és az a mély költészet, ami ezt a művet, míg világ a világ, fönntartja. Már az elképesztő, hogy ott áll középen Don Quijoteként Reviczky Gábor és Sanchóként Bodrogi Gyula! Én Nicolát, a borbélyt alakítom.
RM Az ön számára a Don Quijote ma milyen érvényes üzenetet hordoz?
SZJ Költészet, remény, szeretet, férfi, nő, idea, színház – mindre azt mondom: igen! Ma az ember hajlamos rá, hogy minden reggel „nem”-mel keljen fel. A minap mondta Zsófika, a feleségem, hogy én minden reggel „igen”-nel kezdem a napot. De ehhez az is kell, hogy az embernek legyen mondanivalója a közvetlen környezete, a munkatársai számára. Nagyon sok izgalmas, jófajta tapasztaláson vagyok túl, és valahogy most értem abba a korba, hogy érdemes rácsodálkozni arra, amit csinálok, és megfogalmazni, mit és miért teszek.
RM Nagyon jó szerepeket kapott az elmúlt évadban, és a magánélete is irigylésre méltó. Jó szériája van?
SZJ Az nem úgy van ám, hogy az ember akar magának egy jó szériát, aztán lesz. Szerintem ez habitus kérdése. Ez a fajta lelkiség mindig megvolt bennem. Ha visszalököm a labdát negyven évvel korábbra, akkor azt látom, hogy a felnőttek világa sokszor próbára tett.
RM Hogyan?
SZJ Mondok egy példát. Az alsó tagozatot osztatlan tanyasi iskolákban végeztem, később szakmunkás suliba jártam. Hentesnek tanultam, majd beiratkoztam szakközépiskolába, felnőttképzésre, és közben felvettek segédszínésznek Debrecenbe, a Csokonai Színházba. Akkor voltam tizenhét-tizennyolc éves, és egy magyartanár azt vette a fejébe, hogy ettől a pillanattól kezdve nekem ő csak egyest vagy ötöst ad. S mivel mindig egyest adott, ez engem négy-öt évre visszavetett. Azt mondta: „Ha színész akar lenni, akkor ötösre kell tudnia a magyart!” Erre mondtam neki, hogy én műveletlen vagyok, én most kezdek tanulni, nyugodtan adjon akár kettest is. De nem adott, és osztályismétlésekre küldött. Én ilyenkor azt mondtam – korábban is voltak ilyen helyzetek az életemben –, hogy oké, ez a te dolgod. Ez a te értékítéleted. Az enyém egészen más.
RM Ezek szerint ez nem keserítette el Önt, sőt…
SZJ Persze hogy nem! Hiszen előtte már Ady-esttel jártam a kultúrházakat, irodalmi kocsmákat, és csináltam egy amatőr színpadot a vágóhídon, amikor nem sikerültek a dolgaim az iskolában. Verseket írtam a vágóhíd üzemi újságjába. Amikor felvettek a Csokonai Színházba segédszínésznek, apám elzavart otthonról. Egyedül maradtam, albérletbe mentem, és elhatároztam, hogy a fizetésem tíz százalékát könyvekre költöm. Később kirúgtak a színházból, a segédszínészi állásomból. Akkor ott maradhattam énekkari tagnak, és beiratkoztam zenei általános iskolába, majd ugyanabban az évben a Zeneművészeti Főiskola magánének szakára, de nem volt érettségim.
RM Tehát lehetett volna operaénekes?
SZJ Természetesen! Felvettek operaénekesnek. Csak nem kezdhettem el a tanulmányaimat, mert nem volt érettségim. Aztán később, mikor leérettségiztem, már Budapestre jelentkeztem, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
RM Bár én nem hallottam még színpadon énekelni, ezek szerint jól menne…
SZJ Kitűnően! Már Bánk bánt is énekeltem.
RM Abból, amit elmesélt, az derül ki, hogy ön az a típus, aki soha nem adja fel.
SZJ Igen! Még messzebb megyek vissza. Amikor tízévesen az egyik tanyasi iskolából átkerültem a másik tanyasi iskolába, megkérdezte tőlem a tanító néni, mi akarok lenni. Azt válaszoltam, hogy népművelő vagy táncdalénekes. Mondta ezt egy szemüveges, kancsal, tájszólásos fiatalember a disznóól mellől. Honnan vettem a fogalmat, hogy népművelő?
A táncdalfesztivált a tévében néztem, akkor voltam kollégista, és minden forduló után megjelentettek egy kis könyvecskét a dalokkal, amit a kollégisták megvásároltak, és este, mikor elcsendesültünk, bejöttek a szobámba, körbeültek, és kértek, hogy énekeljek nekik. Nem készültem színésznek, de minden idegszálam arra mutatott, azt tapintottam le tudattalanul, ösztönösen, hogy a közlésvágyam belül megvan. Aztán, amikor jött a lehetőség, azt mondtam: igen!
Az már bonyolultabb, hogy az a közeg, a közösség a főiskola után mennyire kíváncsi arra, amit hoztam. Az ember egy darabig csinálja, amit a rendező, az igazgató akar, elvár – pláne, ha dicsérik –, de egyszer eljön a pont, amikor megkérdezed magadtól: és én mit akarok? Erre a kérdésre tudni kell válaszolni. Hogy az ember egyenlő-e a szakmával. Vagy több annál. Én ekkor szerződtem el a Vígszínházból, és mentem le Kaposvárra.
RM Úgy érezte, hiányzik valami a Vígszínházban?
SZJ Minden megtörtént velem: kitűnő szerepek, díjak, hírnév, minden! Kezdtem magam unni. Nem volt kihívás, és közben tele voltam szorongással, feszültséggel, és nem értettem, mi ez. Hogy tulajdonképpen miért vagyok boldogtalan. Miért van az, hogy reggel felkelek, és azt mondom: jaj, ne! Pedig minden délelőtt próbáltam, délután tanítottam, filmeztem vagy a tévében forgattam, játszottam, sikeres voltam – és mégis.
RM Milyen volt Kaposvárott?
SZJ Ha visszanézek, nagyon érdekes volt. Úgy mentem oda, hogy nem tudtam, mennyi időt töltök ott, s végül négy év lett belőle. Aztán volt egy nagyon komoly és szomorú beszélgetésem Babarczyval. Eljöttem. Utólag is azt érzem, jó, hogy nem egy másik budapesti színházhoz szerződtem, hanem volt bátorságom kiszellőztetni a fejemet. Nem tudtam, hogy ez kell, de tudom, hogy azt tettem, amire szükségem volt.
Ahogyan akkor is, amikor ide jöttem a Nemzetibe, és elvállaltam egy szerepet. A szakma azt mondta: na, ezt nem kellett volna megcsinálni! Ez volt 2002-ben, a színház indulásánál Az ember tragédiája, amelyben én játszottam Ádámot. Bizony, ez egy másik korszak az életemben. Ha csak azt nézem, hogy kikkel dolgoztam előtte, és ki mindenki nem teszi be azóta se a lábát a Nemzeti Színházba, kiderül, mire gondolok. Szerintem ez a kultúránkat ért tragédia: szégyen. Mindeközben én felépítettem egy Pajtaszínházat.
RM Azt mikor, és hogyan találta ki?
SZJ 2000-ben vettem meg a házat Viszákon, és 2007-ben építettem a pajtából a színházat, az istállóból pedig galériát.
RM Miért épp Viszákon?
SZJ Véletlenül. Találtam egy házat Budapesttől 260 km-re, és megvettem nyaralónak. Ma már visszanézve, ilyen értelemben nagy marhaságnak tűnik. Őrült messze volt, időm se maradt rá: belegondoltam, vajon miért csináltam. Miért vettem egy fogyó faluban egy házat, amit az elnéptelenedő hely miatt eladni se tudok? Aztán feltérképeztem a helyi közösséget, a közéletet, a közgondolkodást, a hagyományőrzés és a kultúra helyzetét.
Azt mondják, hogy a kultúra bölcsője a vidék, és ez így is van. Láttam, hogy mindez romokban hever, és a kultúránk a végóráját éli. Ez ma sincs másképpen. Kaszás Attilának is van köze hozzá, hogy 2007-ben megépítettem a Pajtaszínházat. Az volt a szándékunk, hogy nem a sanzonkultúrát fogjuk szolgálni, hanem azt mondjuk: gyertek be a pajtába, mutassátok meg, hogy kik vagytok, mit tudtok, és legyetek rá büszkék!
Nagyon sok program valósult meg nálam, ami érintette a helyi fazekasokat, van helyi fotókiállítás, helyi fafaragó, helyi néptáncegyüttes, citera, asszonykórus, festők, képzőművészek – próbáltam olyan közeget teremteni, hogy joggal lehessenek büszkék arra, amit csinálnak. Ehhez igyekeztem olyan embereket odacsalni, akik hoznak, nem pedig visznek. Így született meg a Tündérkert. Az őshonos gyümölcshagyatékot mentjük, mert kihalóban van, az embereket újra meg kell tanítani például gyümölcsfát oltani, aszalni, lekvárt főzni. Nos, ez az, amit 2007-ben láttam: hogy minden tudásunk elvész, ha nem erősítjük meg ezeket az értékeket, az embert, és vele a közösségét, a tájat, a múltunkat.
RM Ezeket ön is most tanulja?
SZJ Sok mindent hoztam magammal, hiszen parasztgyerek vagyok. De ma már, kultúraközvetítőként komoly dolgom és felelősségem van. 2009-ben létrehoztuk a gyümölcsgyűjteményünket a Tündérkertben, aminek egy szerencsés pillanatban én adtam a nevet, és ma már Tündérkert-mozgalomról beszélünk. A Kárpát-medencében több mint száz Tündérkert van. Ez a gondolat nem azt jelenti, hogy egyszerűen ültessünk egy gyümölcsfát, mert a nagypapától is azt tanultuk, hogy az unokának gyümölcsfát kell ültetni.
Azt kell megértetni, a városban, a színházban és mindenhol, hogy ültesd el, és gondozd! A gondozás a lényeg. Teremteni és ápolni! Ezért a mi kertünkben minden gyümölcsfának viszáki vagy Viszákról elszármazott gyermekgondnoka van, és minden esztendőben annyi gyümölcsfát mentünk be a kertbe, ahány gyermek született előző évben a faluban. Teremteni, gondozni, ápolni, felelősen és folyamatosan! Hogy ne legyen gazos az a kert.
RM Mi a terve idén a Pajtaszínházban?
SZJ Június 20-án kezdődik az évad, lesz egy úgynevezett „Őrség a pajtában”, „Ispánk a pajtában” program. Helyi képzőművészek, fafaragók, fazekasok szólalnak meg. „Gyertek át, mutassátok meg, hogy kik vagytok ti, akik ebben a térben bemutatkoztok!” Nekem az a feladatom, hogy megőrizzem a hely rangját. Hogy trendivé tegyem a pajtaszínházi galériát, a tündérkerti históriát. A gondolatot, hogy a kultúrának pajtája, a művészetnek palotája van.
RM Említette, hogy minden reggel úgy kel fel, hogy „igen”! Ennek egy része nyilván Viszák, egy része a Tündérkert, a Pajtaszínház, és ott van a Nemzeti Színház is. Meséljen a szerepeiről: a Szentivánéji álom, A helység kalapácsa, a Boldogságlabirintus előadásokban játszik. Elégedett?
SZJ Igen. Jól éreztem magam Alföldi Róbert igazgatása alatt is, bár akkor a színházban nem lehettem gondolati közép, a belső hangsúlyaim inkább Viszákon voltak. Robi színháza nem kért tőlem annyit, amennyit adni tudtam volna. De ezzel az alapállással nem akartam vitatkozni: az igazgató vagy a rendező dolga, hogy milyen szerepeket ad. A mostani színházban gondolatilag többet tudok használni. Segíteni, továbbgondolni azt a színházat, amit Vidnyánszky Attila álmodott meg.
RM Van egy nagyfia, nemrég született unokája, és saját kislánya is. Régen mennyire volt jó apa, és most hogyan működik önben, hogy egyszerre van kisunokája és kislánya?
SZJ Nem lennék pontos, ha azt mondanám, hogy jó vagy rossz apa voltam. Nem vettem részt a gyerekem nevelésében úgy, mint mondjuk az édesanyja, mert akkor rengeteget dolgoztam. A mostani egy nagyon különös helyzet, körülöttem hirtelen három pici gyermekkel, és mind a három az enyém is valamilyen szinten. És ott van még a fiam is! Kétéves a nagyobbik unokám, egy hónapos a pici, és két hónapos az én kislányom. Persze, hogy minden reggelem igennel kezdődik, amikor ránézek az életemre, a kislányomra. Ő az igen! És a Tündérkertben már Julcsikának is van fája, lesz majd Katinkának és Dorkának is.
Úgy gondolom, minden embernek megvan a lehetősége rá, hogy legyen egy saját története. Ha csak megfelelésből zajlik az életem, az is lehet tartalmas élet, de az nem a saját történetem. Néhány évvel ezelőtt hívtak abba az iskolába, ahol leérettségiztem Debrecenben, hogy kirakják az „akikre büszkék vagyunk” fotómat egy kis ünnepség keretében. Mentem vonattal Debrecenbe, és azon gondolkoztam, kivel szeretnék találkozni. A magyartanárnőm jutott eszembe, aki mindig egyest adott. Bementem, és a portán megkérdeztem, ott tanít-e még. Kiderült, hogy már nem. Gondoltam, sajnálom. A teremben az ünnepség már elkezdődött, nyílt az ajtó, és bejött ő. Én elmondtam A walesi bárdokat. Aztán az ünnepség végén elindultunk egymás felé. – „Tudja, hogy nem volt pontos!” – „Megint kezdi?” – kérdeztem. – „Jóska, hogy csinálta? Én ezt nem láttam magában.” – „Tanárnő, erre voltam én! Nekem muszáj volt látnom.”
Megtörtént a megbocsátás. Az ösztöneim jól működtek, tudtam, hogy maradok, és végigcsinálom. De ha nem igazolta volna vissza az élet az utamat, akkor most egy keserű ember beszélne itt, vagy talán már nem is lennék. Egy meghasonlott embert hallanál. Az meg kit érdekel? Egyébként is, panaszkodni, dicsekedni nem szeretek, beszélgetni igen. Különösen, ha van miről. És főleg, mert „mondd el a fiadnak!”
Még nincs hozzászólás