Meddig számíthatok rád?
Tavasz volt és telihold. Veszekedtünk az utcán. Valami hülyeségen. Mert ami igazán fontos lett volna, azt egyikünk sem merte kimondani, hogy ez tényleg szerelem.
Aztán halkan megszólalt, hogy ő egyébként a halálig…
Sokszor visszaidéztem ezt a pillanatot, visszapörgettem a hangját, a mozdulatát, azt hiszem, épp odébb rúgott valami követ, a szemét sem láttam, mert a földet bámulta közben, vagy azt az izét, amit rugdosott, a helyzetet elemezgettem, amiben kimondta, hogy tavasz és telihold, ami eleve bolond állapot. De kimondta. Halálig.
És jött a tél (egy nyár után, ahol nem volt kérdés, hogy ő meg én), de a tél már nyomasztó volt, latyakos, saras, kértem, hozzon egy karácsonyfát kettőnknek, egész kicsit, ami felfér a komódra, de ő hatalmasat hozott, egy barátjával cipelték fel, azt mondta, kisebbet nem árultak arra, amerre járt, hittem is meg nem is, szerettem volna azt hinni, hogy nagy fát akart nekünk, nagy karácsonyt, sok csillagszórót, sok gyertyát.
Nem tudom, mi történhetett, vagyis naptár szerint tudom, jött, ünnepelt, ment, satöbbi, szóval egyre jegesebb január lett, valahogy sosem ért rá, érthető, sok a baj meg a gond, és a fa meg hullt, halott lett tőle a szoba. Kértem, jöjjön el. Azt mondta, nem ér rá.
Kértem, jöjjön el legalább a fa miatt, le kéne vinni már. De nem ért rá. Mondtam, hogy levinném én, de meg sem tudom mozdítani, jöjjön el. Azt mondta, dobjam ki az ablakon, hátha agyonüt valakit.
Éjjel volt, ködös sötét, vastalp volt csavarozva a fenyő aljára, lefeküdtem a szúrós ágak alá egy csavarhúzóval, később nem is értettem, hogy voltam képes leszerelni, fájtak az ágak, szúrt a sok levél, egy kis szőnyegre billentettem a fa lábát, hogy csússzon a parkettán, végigráncigáltam a lakáson, ki egészen a gangig, az volt a tervem, hogy valahogy átemelem a folyosó korlátján, és ledobom az udvarra, aztán lemegyek utána a seprűvel, lapáttal, összeszedem a tűleveleket, a fenyőt meg elcibálom a kukáig, a hajánál fogva, a többi fa közé.
Álltam a gangon, jeges szél fújt, nekitámaszkodtam a korlátnak, megfogtam a fa törzsét, nem érdekelt, hogy belém döfnek az ágak, hogy szurkál a sok tű, megemeltem minden erőmmel, fogalmam sincs, honnan nő az emberben néha annyi erő, csak egy jó lendület kell, gondoltam, csak akarni kell, csak el kell dönteni a szándékot, és kitartani bármi áron, néztem a korlátot, néztem a fölé magasodó, kitámasztott fát, háromra átrepítem, gondoltam, csak egy jó lendület kell, egy, két, há…
A fa utolsó vastag ága belém akadt, és vitt magával, át a kovácsoltvas korláton, át a kétszázötven éves ház rémségein, repültünk, zuhantunk, szálltunk, lebegtünk, úgy tűnt, sosem érünk a hófoltos kőlapokra.
Aztán leértünk. Egy régen csodaszép, boldog fenyő meg én. Angyalok szálltak le értünk a kőre, körülrepkedtek, csodálkoztak, aztán felkaptak, kettő engem, kettő a halott fenyőt.
Még nincs hozzászólás