Marcipán (már megint) szerelmes
Kértem Marcipánt, hogy meséljen a kedves Olvasóknak arról, milyen érzés szerelmesnek lenni. Hisz a szerelem szép, szívdobogtató, és valahogy mindenkit érdekel. De csak ingatta a fejét, és miközben ingatta, kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Nem beszélek a szerelemről, mondta, mert a szerelem fáj.
Hát akkor beszélek én. Marcipán egy igen cuki kiskutya, bozontos, kissé testes, de aprócska, és le van radírozva az orráról a glazúr. Utólag jöttem rá, hogy azért, mert imád földet túrni, akár egy kismalac. Ha kap játékot vagy csontot, a lakásban is elássa, de mivel itt nincsen föld, a párnák közé ássa, vagy a rekamié hajlatába.
Na, mindegy, ezt csak azért meséltem el, hogy el tudjátok képzelni. Férfiasnak nem mondanám, bár kisfiú (volt), mert látszatra inkább egy bárányfelhő. Csakhogy a szíve él, sőt dübörög, sőt kiabál. Mert új lakó költözött a házba.
Az új lakó csodaszép. A mozgása ringó, a haja lángvörös, és az orra hegyétől a feje búbjáig tart meg vissza, az orra nincs leradírozva, a szeme szikrázó fekete, a pofácskája mosolygós. Úgy 80 kiló lehet, és derékig ér, persze nem a Marcipánnak, hanem nekem. Mivel hatalmas, átnéz minden felett, nem akad bele a tekintete ebbe az én kis rózsaszín kutyámba, észre sem veszi.
Mert Lajti (vagy Najti, Pajti, Tajti, ezt nem értettem, pedig többször is megkérdeztem a gazdájától) engem néz. Bámul rám ábrándos, kissé ferde szemével, és közben alig hallhatóan sírdogál.% Nem tudni, miért sírdogál, ha meglát, talán emlékeztetem egy csillagkeresztanyura a régi mesékből, vagy hasonlítok egy csau-csau lányra, akibe évekkel ezelőtt szerelmes volt. Igen, Lajti egy igen impozáns csau-csau férfiú, aki nem vesz tudomást az én kis menhelyi gombóc korcsomról.
Ellenben Lajtinak van egy testőre is, egy hétköznapi, fekete kis tacskó. Ez a tacskó, ahogy meglátja az álmodozó és szerelmesen könnybe lábadó Marcipánt, azonnal csaholni kezd, pontosabban azt ordítja torkaszakadtából, hogy takarodj innen, te kis szőrgombóc, ne merj még egyszer az én pasimra nézni, mert leharapom azt a glazúrhibás orrodat!
Eközben Lajti megáll, egy traktor sem tudná odébb rángatni, és halkan keseregve engem bámul. Én pedig Marcipánt. Marcipán pedig őt. És ez így megy reggeltől estig, ahányszor csak sétálni megyünk. A tacskó eközben csak ugat és ugat, hátha eliszkol végre ez a kajla szerelem.
Még nincs hozzászólás