Marcipán (már megint) szerelmes

2026. február 17. | Írta: Vág Bernadett

Kértem Marcipánt, hogy meséljen a kedves Olvasóknak arról, milyen érzés szerelmesnek lenni. Hisz a szerelem szép, szívdobogtató, és valahogy mindenkit érdekel. De csak ingatta a fejét, és miközben ingatta, kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Nem beszélek a szerelemről, mondta, mert a szerelem fáj.

Hát akkor beszélek én. Marcipán egy igen cuki kiskutya, bozontos, kissé testes, de aprócska, és le van radírozva az orráról a glazúr. Utólag jöttem rá, hogy azért, mert imád földet túrni, akár egy kismalac. Ha kap játékot vagy csontot, a lakásban is elássa, de mivel itt nincsen föld, a párnák közé ássa, vagy a rekamié hajlatába.

Na, mindegy, ezt csak azért meséltem el, hogy el tudjátok képzelni. Férfiasnak nem mondanám, bár kisfiú (volt), mert látszatra inkább egy bárányfelhő. Csakhogy a szíve él, sőt dübörög, sőt kiabál. Mert új lakó költözött a házba.

Az új lakó csodaszép. A mozgása ringó, a haja lángvörös, és az orra hegyétől a feje búbjáig tart meg vissza, az orra nincs leradírozva, a szeme szikrázó fekete, a pofácskája mosolygós. Úgy 80 kiló lehet, és derékig ér, persze nem a Marcipánnak, hanem nekem. Mivel hatalmas, átnéz minden felett, nem akad bele a tekintete ebbe az én kis rózsaszín kutyámba, észre sem veszi.

Mert Lajti (vagy Najti, Pajti, Tajti, ezt nem értettem, pedig többször is megkérdeztem a gazdájától) engem néz. Bámul rám ábrándos, kissé ferde szemével, és közben alig hallhatóan sírdogál.

(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2026. évfolyama 2. számának 63. oldalán!)

Címkék: kutyasétáltatás, kutyaszerelem, menhelyi korcs