Legjobb barátunk a tanító néni
A különféle hagyományos és számtalan alternatív iskolák közt válogatva a szülők előbb-utóbb mindig belátják, hogy a kisiskolás gyerek fejlődése szempontjából nem annyira a pedagógiai módszer a fontos, hanem a tanító néni személye.
Ha a tanító néni kedves, mosolygós, és gyakran megdicséri Pistikét, akkor Pistike imádni fogja az iskolát, és ha másért nem is, a tanító néni kedvéért szépen fog rajzolni, betűket kanyarintani és olvasni.
Mi, szülők persze gyanakvó szemmel figyeljük e kedves és mosolygós tanító nénit, nem pakol-e túl nagy terheket Pistikénkre, és tényleg nonstop mosolyog-e rá. Ha viszont jót akarunk magunknak is, a gyereknek is, és egy kicsit a pedagógusnak is, akkor megbízunk benne, és mindenben együttműködünk vele.
Ez a Pistike nem az a Pistike!
Hiszen a pedagógusnak van a gyerekneveléshez felsőfokú képesítése, ráadásul kellő gyakorlata, tapasztalata is, és arról se feledkezzünk meg, hogy míg a mi gyerekünk az otthoni környezetben mindenki egyetlen (vagy kettetlen stb.) szeme fénye, addig az iskolában húsz másik kölyökkel van versenyben.
Néha elképesztő, hogy egyik-másik gyerek mennyire más karaktert mutat az iskolai környezetben, mint otthon – és ugye, a tanító néninek arra is pontos rálátása van. Az alapvető és legfontosabb tanács tehát – főleg az első osztályos gyerekek esetében –, hogy gyakran és bármiről kérjük ki a pedagógusa véleményét.
Nem locsogás, információcsere!
Sok ejnyebejnyétől, intéstől, fekete ponttól – és egyben kudarctól, megszégyenüléstől – kímélhetjük meg a gyermekünket, ha a pedagógust tájékoztatjuk minden olyan eseményről, ami a családban történt, vagy változást idézett elő.
Ilyen lehet például egy hozzátartozó elvesztése, de akár a kedvenc háziállaté is. Beavathatjuk olyan titkokba, hogy Pistike két hete a pár hónapos tesójával kénytelen osztozni a szobáján. Mesélhetünk olyan kínos történeteket is, hogy kislányunk véletlenül megpillantotta a dédi műfogsorát egy pohárban, és azóta minden éjjel rémeket álmodik.
De még olyan titkokba is beavathatjuk a kedves tanító nénit, hogy a kölyök ránk nyitott, amikor épp szerelmeskedtünk, és azóta kissé hallgatag…
Mi ütött ebbe a gyerekbe?
Az óvodás-kisiskolás gyerekek kommunikációs készsége még nem olyan fejlett, hogy bármilyen problémájukról nyíltan beszélni tudnának. Sokszor nem is jut el a tudatukig, hogy ami a fejükben, lelkükben motoszkál, az problémának számít, és meg lehetne beszélni egy felnőttel.
Ezek az élmények inkább a rajzaikban, játékaikban, a társas viselkedésükben és az alaphangulatukban mutatkoznak meg. Ha a pedagógus nem lát a gyerek hangulatváltozása mögé, talán előfordul, hogy rosszul reagál rá, például megszidja, amiért nem ül nyugodtan, vagy amiért kupán vágta a padtársát.
De ha beavatjuk a családi titkokba, jó eséllyel megtalálja a módját, hogy segítsen a gyereknek feldolgozni a szorongást keltő gondolatokat, vagy az iskolapszichológus segítségét kéri.
Nem bántjuk ám a tanító nénit!
Botorság lenne azt állítani, hogy a világ összes tanító nénije mindig kedves és mosolygós, és sosem hibázik. De ha azt szeretnénk, hogy gyermekünk érzelmileg biztonságban érezze magát az iskolai környezetben, legyen kedve alkotni, teljesíteni, és ezáltal rengeteg sikerélményhez jusson, akkor soha, de soha ne szidalmazzuk a füle hallatára a tanító nénit.
Nem baj, ha már csomókban hullik a hajunk, amiért megint hat tejfölösdobozt vagy két zacskó száraz falevelet kell bevinni a suliba, nem baj, ha a tanító néninek más elképzelései vannak a tornafelszerelés színéről és anyagáról, mint amit a plázában kapni.
Ne sóhajtsunk fel ordítva, amikor a gyerek átadja az üzenőt a pedagógus legújabb bejegyzésével, hogy „mit akar már megint az a hülye??!!” Nyugodtan dühönghetünk, csapkodhatunk, beleordíthatunk a párnába, de soha ne a gyerek előtt. Mert miért is vennénk el tőle azt a kellemes érzést, hogy a tanító nénit szeretheti és felnézhet rá, bízhat benne és szót fogadhat neki, és főleg, hogy sokat tanulhat tőle, mivel hogy nem hülye.
(Ajánlott irodalom: Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák – Saxum Kiadó, 2016)
Még nincs hozzászólás