Kurta Niké kecses hídja
Kurta Niké mosolyát el kellene ültetni, mert annyira jó, hogy van, nem beszélve arról, hogy kifejezetten feldobja vele az embert. Szuper jó lenne ebből spájzolni a borúsabb napokra is. Pedig most éppen dráma van - villan huncutul a szeme -, mert a lovasberényi nagymamájának keres ajándékot, és akinek van nagymamája, az pontosan tudja, hogy ez minden világok legnehezebb dolga.
„Persze, tudom, hogy ő annak örül a legjobban, ha vele vagyok, neki az a legnagyobb ajándék! De azért mindig keresek valami csiricsáré csetreszt, ami az ő és az én ízlésemnek is megfelel!”
Kiderül, hogy „a győzelem istennője”, akarom mondani, Niké, nem az a tárgyhoz ragaszkodós típus, kivéve a praktikus dolgokat a lakásában és maga körül. Bevallja, hogy ha valamelyik kütyüjét elveszítené, annak zokogás lenne a vége. De azért akad, ami mindent visz nála, igaz, az sem kütyümentes.
„Van a mobilomban egy fénykép a nagypapámról, aki éppen a cseresznyefánál szentségel a létra tetején, szerintem észre sem vette, hogy lefotóztam. Ahogy beérek a színházba, már a sminkelés közben beállítom a telefonomat, hogy ott lehessen velem. Valami olyasmit idéz elő bennem ez a kép, ami arra figyelmeztet, hogy »ugye, tudod, mi a fontos az életben«…”
Ám ez még csak figyelmeztetés, nem kedvenc. Niké számára egyébként a „színészélet” már az oviban elkezdődött, mikor a mama legnagyobb örömére a tejfölszőke, szeplős kislány végigjátszotta az összes királylányszerepet, és ezzel a dolgok el is dőltek.
„Amíg a papám dolgozott a szőlőhegyen, engem kiraktak a rétre. Ültem a fűben, és hát egész nap csak el kellett lennem valamivel, az a nagy rét meg csiklandozta a fantáziámat. A létrából vár lett, a fűszálból királylány, a pitypangból meg valaki más, szóval egy egész fantáziavilágot játszottam össze magamnak.”
Aztán a tejfölszőke kislány felnőtt, és bejelentette, hogy színész lesz.
„Hát inkább a nagyszüleim kapkodták a fejüket, ami náluk már alapból onnan indult, hogy miért hívják ezt a gyereket egyáltalán Nikének? Anyukám nagyon zárkózott személyiség, még a közértben sem meri hangosan kérni a tíz deka párizsit.
Azt hiszem, neki felszabadító érzés lehetett, hogy én viszont kiállok a tér közepére táncikálni meg sikítozni, és hogy amitől ő fél, azt nem adta tovább, sőt. Például retteg a víztől, de beíratott úszásra, és hat évig voltam versenyúszó. Szerintem elképesztő emberi teljesítmény, amit ő nekem adni tudott.”
Niké egy év kaposvári kitérő után Zsótér Sándor osztályában találta magát a színművészeti egyetemen, és beköltözött a Vas utcai kollégiumba. És itt talált rá a kedvencére.
„Nekem a Rákóczi út volt az életterem, ott mászkáltam fel-alá, mint egy kis kukac, de éreztem, hogy kell egy hely, ahol a mesterségórák előtt »felhergelem«, utána pedig lenyugtatom magam.
És akkor megtaláltam az Erzsébet hidat, ahol egyedül lehettem. Vonzott a nemes egyszerűsége, semmi pluszdolog rajta, csak funkcionális, viszont ott egy értelmetlen kanyar a végén a templom miatt, szóval egyszerre fenséges, közben meg van benne valami illogikus dolog. Valahogy azt éreztem, hogy ez a híd érti, mi van velem.”
Beszélgetés közben szóba kerül a szamurájok bibliája, és az, hogy a harcosok minden meditációs reggelt azzal kezdenek, hogy elképzelik a saját halálukat, így indulnak neki a napnak. De hogy kerül elő ez egy fiatal színésznő életében?
„Valahogy így kezdődik nekem is a napom, jó, persze nem arra számítok, hogy majd lekaszálnak valahol egy utcasarkon, de maga a tudat, hogy ez megtörténhet, intenzívebbé teszi az életet.”
Az egyetem után bekerülni a Szputnyik Hajózási Társaság társulatába – olyan volt, mint egy mini gyerekkor, meséli, aminek fájdalmas vége lett.
„Ideális színházi közeg volt, aminek azáltal is nőtt az értéke, hogy nem én jöttem el valahonnan, hanem egyszerűen kihúzták alólunk a színházat, és ez így még jobban fájt.”
Kurta Niké szereti, ha a nagy harmóniában van valahol egy kis hiba, azt mondja, nem tudja elviselni, ha minden tökéletes. Az arcán lévő kis szépséghibához is ragaszkodik, ő azzal együtt érvényes, és nem szeretné, ha kiretusálnák a fotósok. A jófajta kritikát sem veti meg, sőt, egyenesen vágyik rá.
„Ha egy érvényes, jó kritikában apró darabokra szétszednek, akkor az lehet, hogy valamerre el tud mozdítani. De ha egy blogbejegyzésben azt írják, hogy tudnék mit kezdeni veled, te szőke …, az nem érdekel.”
Még megpróbálom megfejteni, hogy egy kamaszlány mitől rajongja bele magát egy Tarr Béla-filmbe, a Werckmeister harmóniákba, de erre is van kész válasza.
„Ez volt az első olyan filmélményem, hogy teljesen megszűntem, egyszerűen nem tudtam magamról, annyira behúzott. Meghatározó pillanat volt, hogy egy film tud valami olyat, mint a szerelem. Abban meg azt az érzést szeretem, hogy minden lehetséges együtt a másikkal, hogy van vágy a változásra. Ha valami megáll vagy stagnál, az megijeszt.”
Kurta Niké életrajzába néhány napja bekerült az első nagyjátékfilm, a Kút. A rendező, Gigor Attila szerint minden olyan közhely, amit a színészekről gondolnak az emberek, az Nikére nem érvényes, ő nem sminkel többet csak azért, mert aznap lesz egy interjúja. Úgy látszik, hogy a rajongás kölcsönös, mert a színésznőt még mindig nem ereszti a forgatás élménye.
„Borzasztóan izgalmas ebben a filmben, hogy szinte mindenkivel valami nagy változás történik. Minden egyes karakternek súlyos sorsa van, itt nincsenek elkenve a dolgok, kegyetlenül pontos és karcos az összes figura.
Szerintem, aki ott volt ezen a forgatáson, annak ez egy életen át megmarad. Amikor vége van egy ilyen mozinak, az nekem olyan, mint egy kis halál, mert ha már kényelmesen érzem magamat a figura bőrében, már nem lóg rajtam, akkor utána hiányzik.”
Még nincs hozzászólás