Különös inspirációk
A schilleri alma manapság már közhelynek számító példa arra, hogy a nagy német romantikus költőnek mi is kellett az ihlethez. Állítólag a rohadt alma illata termékenyítette meg a fantáziáját.
Azt már kevesebben tudják, hogy szintén Schiller jeges vízbe mártotta a lábát, mikor verset írt. Stendhal viszont unalmas törvénykönyvek olvasásával hangolta rá magát az írásra. Pittről, a nagy angol államférfiról és szónokról az a pletyka járta, hogy több liter sört fogyasztott el, mielőtt szónoklatainak a megírásába kezdett. Milton, a vak költő, lányainak diktálta le az Elveszett Paradicsom című gyönyörű vallásos költeményét. Ám a legenda szerint munka közben vánkosok közé dugta a fejét, és onnan mondta tollba művét, síri hangon. Leibniz, a nagy német tudós köztudottan csak fekve tudott gondolkodni, és ebben hasonlított rá Rossini, aki mindig ágyban, igaz, párnákkal magasra polcolva, komponált.
Az illatok több művészt is alkotásra inspiráltak. Babits Mihály a szaglás élvezetét oly fontosnak tartotta, hogy külön értekezést írt erről. Szagokról, illatokról című tanulmányában írja le, hogy „számos illatot – a nedves föld illatát, a dús haj illatát – igazán csak a művészemberek fedezték fel és érzik s élvezik… A költők az illatokat mint esztétikai hangulatelemet vegyítik leírásaikba. Miért szoktuk az imát illathoz hasonlítani? Miért énekli meg Hugo Victor (Prière pour tous VII.) az imát, mint a legszebb illatot s az illatokat, mint az ima képét? Arany a friss szénaszagot »mezők üde lelkének« nevezi.” És ne feledkezzünk el Süskind horror hatású A parfüm című könyvéről se, amely minden hátborzongtató eleme ellenére is valójában Jean-Baptiste Grenouille elhivatottságáról szól, aki a tökéletes művészetben a tökéletes illatot akarja létrehozni, emberi szagok zsákmányolásával.
Ám akadnak olyan zsenik, akiknek másféle múzsacsók szükséges, nem az illatok varázsa. Cesare Lombroso Lángész és őrültség című munkájában (Szabó Károly fordítása) két magyar zsenit is említ, akik furcsa szokásaik révén jutottak el az ihletett pillanatokig. Bolyai Farkas, a geometria megújítója szintén almát helyezett gondolatai középpontjába, de nem az illatuk miatt. Azt hagyta meg végrendeletében, hogy sírjára almát helyezzenek, Éva, Paris és Newton emlékére. Minden oka megvolt a nagy matematikusnak, hogy készüljön a halálra, ugyanis egy alkalommal tizenhárom katonatisztet hívott ki párbajra, és a küzdelmek után mindig eljátszott hegedűjén egy-egy melódiát.
A másik említett híresség, akiről az 53. oldalon is írunk, Széchenyi István gróf. Ő utolsó éveit a döblingi tébolydában töltötte. 1850-ben felébredt régi szenvedélye a sakk iránt, és ez őrületté fejlődött. Egy szegény diákot fogadtak hozzá, aki naponta 10-12 órát sakkozott a nagy emberrel. A szegény fiatalember beleőrült ebbe a feladatba, de Széchenyi állapota némileg javult. Embergyűlölete is alábbhagyott. Ám gondolkozási képessége nem bénult meg, sőt gyarapodott erőben. Folyton egy jobb jövőről álmodozott – ebből az időből származik gyönyörű mondása is: „Magyarország nem volt, hanem lesz".
Még nincs hozzászólás