Köszönet a múzsáknak
Az antik irodalomban az alkotó csupán a múzsák igazságát tolmácsolja az emberek felé. A múzsák nélkül tehát az embereknek semmiről nem lenne világos képük; a történeteket a múzsa meséli el, a költő mindössze lejegyzi, közvetíti a múzsa isteni szavait.
1274-ben egy kilencéves kisfiú meglát egy nyolcesztendős kisleányt, és heves szerelemre gyullad. Saját bevallása szerint legközelebb csak kilenc év múlva találkoztak, és ez a két alkalom – soha többé nem látták egymást – elég volt ahhoz, hogy a lány a fiú múzsájává, az eszményített szépség és jóság megtestesítőjévé váljék. Ha ez a fiú egy tisztes pék vagy asztalosmester lett volna, soha nem ismerte volna meg a világ a lány nevét. Ám történetesen költő volt, úgy hívták, hogy Dante Alighieri, és neki köszönhetően tudjuk, hogy a leány neve Bice di Folco Portinari, akit a költő csak Beatricének hívott. A huszonnégy esztendősen egy bankár feleségeként elhunyt Beatricének sokat köszönhetünk: nélküle nem jött volna létre Az új élet, és az Isteni színjátékban is ő kalauzol el bennünket a Purgatóriumból a Paradicsomba. Bár később Dante maga is megházasodott, műveiben hűséges maradt a múzsájához.
A művész és a múzsa kapcsolata gyakran tragédiákkal terhes. Fél évszázaddal Dante és Beatrice végzetes találkozása után egy másik, hasonló eset játszódott le az avignoni Santa Chiara-templomban: Francesco Petrarca megpillantotta Laurát, aki élete nagy, beteljesületlen szerelmévé és műveinek legfőbb ihletőjévé vált. 1327. április 6. volt, nagypéntek ünnepe; és napra pontosan huszonegy esztendő múlva, 1348. április 6-án Laura pestisben elhunyt. Soha nem tudta meg, hogy puszta létezésével az első, olasz nyelven írt szerelmes versciklus múzsája lett…
A művész és múzsája szerelme azonban nem feltétlenül plátói, sőt! Gyakran boldog – vagy kevésbé boldog – házasságban élnek, amit a környezetük nem ritkán ellenez, hiszen a múzsák rendszerint igen erős egyéniségek, akitől a barátok, rokonok óvni szeretnék a művészt. Így volt ez Jókai és Laborfalvi Róza esetében is: a színésznő nemcsak idősebb volt az írónál, de el is titkolta szerelme előtt a törvényen kívül született gyermekét. Emiatt Jókait az anyja kiátkozta, a barátai kiközösítették – ám Róza nemcsak hűséges hitvesként szöktette, bújtatta férjét a szabadságharc leverése után, de Mikszáth szerint „…ébren tartotta hiúságát, acélozta munkakedvét, nem engedte elcsüggedni, se elbizakodni. Zsarnoka volt, aki uralkodott felette, és jó szelleme, aki piedesztált épített alája”. Mikszáth tehát ezeket tartotta a múzsaság legfőbb kritériumainak…
És ő már csak tudta, hogy milyen múzsára van szüksége egy írónak, hiszen maga is mindent megtett, hogy megszerezze szerelme, Mauks Ilona kezét. Mivel a választottja apjánál dolgozott ügyvédbojtárként, egy ízben becsempészett főnöke aláírandó ügyiratai közé egy hivatalosnak látszó levelet: „Alulírott kötelezem magam, hogy lányom Mikszáth urat szeresse, és egy esztendőn belül hozzáadom”. Ennek ellenére a zord szülők eltiltották a lányt a megbízhatatlannak tartott kezdő írótól, ám ők Pestre szöktek, és 1873-ban összeházasodtak. Az író pályája azonban a megszerzett múzsa ellenére nehezen indult, sokat kellett nélkülözniük, és Mikszáth nem tartotta imádott feleségéhez méltó helyzetnek a nyomort, ezért felajánlotta, hogy váljanak el. Ilona kényszerűen beleegyezett a válásba. Lehet, hogy épp ez a fájdalmas időszak érlelte meg az írót? Mert néhány év múlva aztán megindultak Mikszáth írói sikerei, és immár kiegyensúlyozott egzisztencia birtokában másodszor is megkérte múzsája kezét – Mauks Ilona pedig másodszor is igent mondott…
A múzsa halála gyakran megfosztja a művészt az alkotóerőtől. Saskia van Uylenburg például mindössze nyolc évig volt Rembrandt felesége és modellje. Szerelmük benne van a festő minden ecsetvonásában: jól érzékelhetően nem egy idegen nőt festett meg, amikor Saskia feküdt le a műteremben ruhátlanul a pamlagra, vagy ült modellt a férjének. Szaladt is a szekér: Rembrandt tele volt megrendeléssel, tanítványok rajongták körül, műtárgyakat vásárolt. Az asszony azonban három gyermeküket is elveszítette nem sokkal a szülés után, majd a negyedik világra jövetelét követően maga is meghalt. És bár a festő új kapcsolatokat létesített, szeretői becsapták, perekre kényszerült, és a festményei is megváltoztak, más jellegű munkák kerültek ki a keze alól, mint amíg élt imádott felesége. Értékeit sorra el kellett adnia, kölcsönökből élt, s végül koldusszegényen halt meg.
Az is általános felháborodást szokott kelteni, ha a múzsa túléli a művészt, és nem hajlandó bús özvegyként tölteni az életéből még hátralévő éveket. Szendrey Júliát például, aki Petőfi halála után nem egészen egy évvel „eldobta az özvegyi fátylat”, egy nemzet felháborodása kísérte, a sajtó, sőt a rendőrség is zaklatta. Második házassága azonban boldogtalan volt, és amikor betegségek is megtámadták, elhagyta a férjét. Megkísérelte, hogy önmaga múzsája legyen: elsőként fordította magyar nyelvre Andersen meséit, esszéket írt, és a naplója tanúsága szerint nem lett hűtlen Petőfi emlékéhez; ennek ellenére haláláig viselte „a nemzet költőjének hűtlen múzsája” bélyeget.
Előfordul, persze, hogy egy művésznek több múzsája is akad. Ady teremtői géniuszának például más-más időszakokban előbb Brüll Adélra – Lédára – volt szüksége, majd Csinszka, azaz Boncza Berta adott ihletet a költőnek. Ugyanakkor egy múzsa is homlokon csókolhat egymást követően több alkotót is, erre éppen Csinszka a legjobb példa, aki Ady halála után Márffy Ödön festőművész felesége és termékeny alkotói korszakának ösztönzője lett.
Nem tudhatjuk, milyen irányba indult volna a fiatal haut couture tervező, Hubert de Givenchy pályafutása, ha nem találkozik Audrey Hepburnnel; és kérdés, hogy vajon ábrándozott volna-e bárkinek a szőkeségéről Juhász Gyula, ha nincs Sárvári Anna… Az biztos, hogy a múzsáknak rengeteget köszönhet a kultúra, a művészet. Nélkülük csendesek lennének a koncerttermek, az operaházak, üresen állnának a könyvtárak, a képzőművészeti galériák – és a múzeumok is, amelyek lenevezése szintén a múzsa szóból származik.
Még nincs hozzászólás