Költekezünk, spórolunk, bankolunk
A férjem szerint eszeveszetten költekezem. A fiam szerint sóher vagyok a végtelenségig. Szerintem nagyon tudatosan osztom be a pénzemet. A könyvelőm pedig csak csóválja a fejét.
Ülünk a kávézó teraszán a csodaszép barátnőmmel, és latolgatjuk, hogyan lehetne meggazdagodni. Neki könnyű, gondolom én, bankár volt a férje, bár elváltak, csak ad neki egy kis kezdőtőkét a leendő vállalkozásunkhoz. Amihez ő ért, én nem, de én majd csinálom a kommunikációt és a marketinget, amitől majd rettenetesen beindul a mi kis boltunk. Ám a barátosném csak szomorúan ingatja a fejét:
„Tudod, azért, mert a férjem bankár volt, nem hogy több pénzem lenne, inkább kevesebb. Az ő fantasztikus pénzügyi tudása arra volt jó, hogy kisemmizzen. Még a válás gondolata előtt – mármint mikor én még nem gondoltam a válásra, de ő már nagyon is – gondosan a nevére, meg a nagyobb gyerekei nevére íratott mindent. Mire elváltunk, egy-két márkás ruhán kívül nem maradt semmim.”
„Biztos, hogy egy csöpp nagyvonalúság sem maradt az exben? – kérdem reménykedve. – Hiszen annyi pénz fölött rendelkezett...” De csak szomorú fejcsóválás a válasz: „Éppen azért lesznek a legkuporibb, leghumortalanabb, legkicsinyesebb pasik a bankigazgatók, mert ők csinálnak fillérből forintot, ők fognak meg minden lehetőséget, ők azok, akik nem hagynak veszni egyetlen garast sem.
Figyeld meg: a nők azért nem vállalnak bankigazgatói megbízatást – nem mintha annyira ostromolnák őket –, mert bennük több a humor és a nagyvonalúság, mint ami egy bank vezetéséhez szükséges.”
„Dehát, édesem, a nők is értenek a pénzhez! – próbálkozom ismét, immár komoly érvekkel: – Itt van a francia Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója...”
„Ugyan! – jön az ingerült legyintés. – Nézd meg jól, olyan, mint egy férfi! És úgy is viselkedik, mint egy férfi. Egy... egy... férfibérenc!”
Magamba szállok. Némán iszogatom a kapucsínómat, számbaveszem a saját pénzügyi tulajdonságaimat. Én nagyvonalú vagyok. Tehát ez rossz (lenne), ha bankigazgatói karriert latolgatnék. De azért odafigyelek a pénzre.
A fiam azért gondolja, hogy zsugori vagyok, mert mindig szóvá teszem, hogy sokat költ, és figyeljen jobban oda, a pénzt meg is kell keresni... Azért litániázok neki, hogy megtanulja, a pénz csak látszólag jön az automatából, azt nekünk kell kemény munkával feltölteni, megkeresni.
A férjem viszont rettentő morcos tud lenni, ha valami jó befektetést hajtok végre. Nem szereti, ha azért veszek három pár cipőt, mert akció volt, és a harmadikat féláron adták. Azért is képes veszekedni, ha drága fürdőruhát veszek, pedig az olcsó egy szezont sem bír ki, hamar kinyúlik. Igaz, a drága meg kimegy egy év alatt a divatból. De legalább egy szezont kibír.
Valami azt súgja, nem lesz ebből a vállalkozásból sem nagy üzlet. A múltkor is veszekedett velem a könyvelőm, hogy parányi kényszervállalkozásom megint a csőd szélén áll, immár milliók vannak a házi pénztárban, ami – ugye – nem szabályos. Ebből én nem sokat értek, de annyi bizonyos: a barátnőmmel legközelebb inkább shoppingolni megyek. Az sokkal célravezetőbb.
Még nincs hozzászólás