Keresztapák nyomában
A híres maffiafőnököket 1969-ben Mario Puzo amerikai író ismertette meg a nagyközönséggel. A keresztapának számos megnevezése forog a köztudatban: Capo di tutti Capi, avagy a "Főnökök főnöke", családfő, Don, Capofamiglia. A vérvonal megőrzése ezekben a körökben különös jelentőséggel bírt.
A maffia ténykedéséről már a 19. században voltak feljegyzések. 1863-ban színdarabot mutattak be I Mafiusi de la Vicaria címmel, amely egy palermói börtön elítéltjéről, egy mafiosóról szólt. A palermói tájszólásban a mafioso a nyalka, merész, magabiztos tulajdonságok jelzője. A színdarab bemutatása után a mafioso szó negatív értelemben szivárgott be a köztudatba.
1864-ben Turrisi Colonna báró könyvében említést tesz egy tolvajbandáról, melynek tagjai az urak magánhadseregeiből kilépett férfiak, akik behálózzák egész Szicíliát, és egymást a végsőkig védelmezik a törvénnyel szemben. A maffia története tehát olyan olasz vidékről eredeztethető, ahol a családi kötelékek mindennél erősebbek – az állami törvényeknél is. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a bűnszervezet képes a hatóságok befolyásolására. A következő években a maffia beépült a politikai rendszerbe, az igazságszolgáltatásba és az üzleti életbe is.
A második világháború előtt Cesare Mori vasprefektus elől további maffiózók menekültek el Olaszországból, akik kezdetben New Yorkban telepedtek le. Salvatore Lucky Luciano öt vezető családból (Bonanno, Profaci, Gambino, Genovese, Lucchese) álló bizottságot hívott össze, hogy egymás között felosszák az országot, és közösen irányítsák a maffiát. Ezek után kezdték a szicíliai maffiát a "mi ügyünk", azaz Cosa Nostra néven emlegetni.
A bevándorló olasz családok a vágyott Kánaán helyett kiábrándultak az amerikai társadalomból, de olasz hagyományaikra büszkék voltak, és egyetlen megmentőjüknek a Keresztapát tekintették, akinek teljes hűséggel adóztak. A Don legfőbb embere, tanácsadója a consigliere, aki általában a család ügyvédje is volt egy személyben. A Don alatt az alvezér (sotto capo vagy capo bastone) állt, a ranglétra legalsó fokán pedig a végrehajtók (picottók), ők végezték a piszkos munkát, és már nem tartoztak a családhoz. Az omerta (a hallgatás törvénye) és a vendetta (a vérbosszú) még szorosabbá és kikezdhetetlenebbé tette a maffiaszervezeteket.
1901 és 1913 között, csakúgy, mint máshonnan, Szicíliából is több ezren vándoroltak ki Amerikába. New Yorkban az Elisabeth Streeten volt a szicíliai közösség bázisa, amit Kis Itáliának is neveztek. A szesztilalom a bűnözés remek táptalajának bizonyult. Ebben az időszakban vált hírhedtté Frank Costello, Lucky Luciano vagy Al Capone: utóbbi talán minden idők legismertebb maffiavezére, akinek erőszakkal és kegyetlenséggel teli élete sok filmrendezőt megihletett. Nápolyi szülők gyermekeként már New Yorkban született. Zűrös gyerekkora miatt barátjával, Lucky Lucianóval hamar munkába állt. Kezdetben csaposként dolgozott egy bordélyban, ahol egy lány miatt kitört verekedés során súlyos sérülést szerzett az arcán, innen ered Sebhelyes arcú gúnyneve. 1919-ben a családjával együtt Chicagóba költözött, ahol John Torrio segítségével alvilági hatalomra tett szert. Capone apjaként tisztelte Torriót, aki később át is adta a birodalmát az akkor még csak huszonhat éves fiatalembernek. Ő volt az első maffiavezér, aki emberei kiválasztásakor nem törődött azok faji hovatartozásával. Hűséges alattvalóinak igyekezett mindent biztosítani, cserébe teljes lojalitást követelt.
Maffiavezérek a filmvásznon
Al Capone valódi arcát az 1986-ban készült Aki legyőzte Al Caponét című filmből ismerhetjük meg. Az 1930-as évek szesztilalma mérhetetlen gazdagságot hozott a szicíliai maffiózónak. A hatóságok azonban tehetetlenül álltak vele szemben, mert egyetlen egy bűntényt sem tudtak rábizonyítani, mígnem egy lelkiismeretes és rendíthetetlen finánc, Eliot Ness (a filmben Kevin Costner alakítja) 1931. október 24-én rács mögé nem juttatta adócsalás vádjával. A filmben De Palma olyan színészeket vonultatott fel, mint Sean Connery, Andy García és a főszerepet játszó Robert De Niro.
A „legszimpatikusabb keresztapa” díjat minden bizonnyal Joseph Bonannónak, gúnynevén Banános Joe-nak ítélnénk. Bonanno szintén Szicíliában született, és Kubán keresztül illegálisan vándorolt be Amerikába. Olyannyira sikeresen „forgatta lapjait”, hogy néhány év alatt a város legrettegettebb és leginkább tisztelt gengszterfőnökévé nőtte ki magát. Az ő személye szolgált alapul a már említett Mario Puzo regényéből 1972-ben Francis Ford Coppola által készített filmtrilógiának, amelynek első részében Marlon Brando formálta meg Don Vito Corleonét, a Keresztapát. A későbbi epizódokban fia, Michael Corleone – akit Al Pacino alakított – vette át a maffiavezér szerepét. A történetek szereplői és az említett gengszterek életrajza számos ponton mutat egyezést, azonban a valóságban Joe Bonanno konzervatívabb volt filmbéli megfelelőjénél. Élete végéig kitartott azon elve mellett, hogy a család a drogkereskedelembe nem folyhat bele. A maffiavezérek azért is tartották fontosnak a családi vérvonal őrzését, mert a hatalmuk átörökítését csak így látták biztosítottnak.
Ahogy a valóságban, úgy a filmben is háttérbe szorultak a nők, hiszen a maffiacsaládokat a hímsovinizmus jellemezte. Elvárás volt a tagokkal szemben, hogy házasságukban betartsák az alapvető erkölcsi normákat, mert nincs veszélyesebb egy nemi identitásában sértett házastársnál.
A több mint nyolc évig vetített Maffiózók című sorozatban egy kitalált maffiafőnök, Tony Soprano életét – akit a tavaly elhunyt James Gandolfini alakított – követhettük nyomon. A nézők talán ebben a filmben szembesülhettek leginkább a maffiavezérek hétköznapi mivoltával, hiszen végig azt láthatjuk, ahogy a főhős egyensúlyozni próbál vezéri mivolta és a családi élete között.
Még nincs hozzászólás