Károlyi Andrea kislányáról és az edzői munkáról
A Ridikül stúdiójában, de sokszor a sminkszobában, vagy az adás felvétele után, amikor a vendégek úgy belejönnek a témába, hogy még a folyosón, az öltözőkben is folytatják a beszélgetést, olyan történetek hangzanak el, amelyeket még hónapokkal, sőt, évekkel később is jó felidézni. A Magazin új rovatában erre vállalkozunk. Károlyi Andrea hétszeres magyar bajnok, nyolcszoros Magyar Kupa-győztes kosárlabdázó majdnem négy évet hagyott ki az élsportból kislánya születése előtt és után, és Kata kétéves volt, amikor visszatért a pályára – erről a Ridikül „Élsportolók gyerekkel vagy anélkül” című adásában mesélt nekünk, két évvel ezelőtt. Azóta a kislánya már ötéves.
„Katának meggyőződése, hogy ő is válogatott kosaras lesz, bár ezt egyelőre úgy képzeli, hogy elég, ha az ember vonaltól vonalig szaladgál” – meséli Károlyi Andrea, aki jelenleg a felnőtt 3×3-as női válogatott edzőjeként dolgozik. Egyelőre a csapatépítésnél tartanak, de a 2016-os kínai világbajnokságon minden bizonnyal hallani fogunk róluk.
„Nem hiányzott még annyira, de jött egy lehetőség, és gondoltam, próbáljuk meg. Szörnyen nehéz volt az első néhány edzés; sportolgattam én közben, de ha az ember időnként elmegy fallabdázni, nagyon nem ugyanaz. Pedig nem híztam sokat, Kata születése után egy héttel már csak egy kiló plusz volt rajtam. Szóval eleinte nagyon nem ment, de magam is meglepődtem, milyen gyorsan formába lendültem, és mennyivel jobban megy a játék.
Közben már edzősködtem, még egészen pici volt Kata, és úgy gondoltam – kövezzenek meg, talán nem vagyok egy tipikus anya –, hogy amíg olyan, mint egy kis szobanövény, hogy ahova leteszem, ott marad, addig abban a 2-3 órában, amíg nem kell szoptatni, akár más is nézheti. Megszoptattam, elmentem edzést tartani, és hazaértem a következőre. Nem volt nehéz, hiszen együtt laktunk az anyósomékkal, minden segítségem megvolt.
Már egész kicsi korától vittem a pályára is, nagyon jó kislány és nagyon fegyelmezett, sosem volt vele semmi baj. Megmutattam neki a kék vonalat a pálya szélén, és elmagyaráztam neki, hogy ezt nem szabad átlépni, mert a lányok neked szaladnak, maradj mindig kívül! És nagyon édes volt, úgy megjegyezte! Amikor egy hétig Miskolcon dolgoztam az U18-as válogatottal, magammal vittem őt is. Volt nálunk egy kék polifoammatrac, amit a szállodában letettem a padlóra, egyszer csak látom, Kata pakolja lefelé az ágyról az ágyneműjét, mert ott akart játszani, és teszi le a szőnyegre. Mondom neki: Kata, miért nem a polifoamra teszed? »Anya, a kékre nem szabad rámenni, tudod!«
Kata most ötéves, nagycsoportos. A sportokban ügyes, bár még nem választottunk, egyenlőre mozgásfejlesztő tornára jár. Passzolni már tud, de labdát vezetni még nem, és az a típus, hogy ha valamiről úgy gondolja, nem fog menni elsőre, akkor meg se próbálja. De kicsi még, ez majd kialakul.
Ez az év most az iskolaválasztás éve lesz, és sok a szempont: kényelmesen elérhető távolságban is legyen, jó iskola is legyen, és olyan legyen a tanító néni is, akivel majd szeretik egymást – ezt még én magam sem látom át, de majd kialakul. És ha nem lesz kosárlabdázó, az se baj.”
Még nincs hozzászólás