Kakasos, tulipános tányérok nyomában
A festett tányérok sok évtizeden át díszítették a falakat. Színes virágos csuprok, bögrék, vázák, kakasmintás tálak, kulacsok, fűszertartók népi motívumokkal. Ajándékba kaptak ilyet a szüleink, nagyszüleink anno. Két évszázadon át tette híressé Városlődöt a Kőedénygyár. Alig volt olyan család Magyarországon, ahol ne lett volna egy-kettő a jellegzetes kerámiákból. Manapság kevés szó esik róluk.
Hová lett a városlődi kerámia, ami az én gyerekkorom díszletéül is szolgált? Erre választ keresve indultam neki a Bakonynak, a Torma-patak völgyében fekvő településre.
A 8-as úton Bánd, Herend érintésével érek be a faluba, ahol hamar rátalálok a Német Nemzetiségi Tájház – egykori paraszti porta – szép épületére. Megismerkedhetek a városlődi német népviselettel és a helyi kerámia- és üveggyártás emlékeivel. A 19. század második felében készült kerámiák története – ezek szín- és formavilága nagy hatással volt Magyarország finomkerámia-iparára – az itt élő németekkel kezdődött.
A török hódoltság idején csaknem teljesen elnéptelenedett a település, és csak az 1720-as években népesült be újra, mikor a mainzi választófejedelemségből németek érkeztek ide. Így született meg Városlőd. Innen nyugatra bajor és cseh nyelvterületről jöttek letelepülők, Pille (Pila cseh nyelven deszkametszőt jelent) nevet adva a településüknek. Ma ez Városlőd része.
A falu határában jó minőségű agyagot találtak a fazekasmesterek. Országos hírnévre 1830 körül tett szert a település, amikor Stingl Vince (a Herendi Porcelángyár alapítója) és Stingl Károly kerámiamanufaktúrát létesített.
Az első kis műhelyből indultak hódító útjukra a kézzel festett étkészletek, bögrék, tálak, korsók és díszedények. Az első igazán sikeres időszaknak az 1884–1898 közti éveket mondhatjuk, amikor Mayer György vezette a gyárat. Az ő ideje alatt jelentek meg a népies motívumok és a jellegzetes stílus.
Az 1896-os ezredéves országos kiállításon a városlődi gyár nagy feltűnést keltett „magyaros díszítésű” edényeivel.
A paraszti lakáskultúrában a keménycserép edényeket kezdetben kifejezetten díszkerámia céljára használták. Ünnepi, majd hétköznap is használt étkészlet akkor lett belőlük, amikor jobb sors jutott a falun élőknek, így elterjedt a saját tányér használata a korábbi, egy tálból való kanalazás helyett.
A következő évtizedek anyagi nehézségeket, tulajdonosváltásokat hoztak, 1927-ben árverés útján Iglauer Istváné lett a gyár, visszajöttek a régi szakmunkások. Az 1930-as években nőtt a termelés, és a minőség is olyan lett, mint a dicséretes Mayer-korszakban.
1950-ben, az államosítás után a gyár megszűnt. Berendezéseit, felszereléseit a Herendi Porcelángyárba szállították. 1969-ben a bezárt szénbánya épületeiben a Herendi Porcelángyár vezetésével beindították a termelést Városlődi Majolikagyár néven.
Nem tisztem megítélni, milyen sikerrel, de nem lehet véletlen, hogy 1992-ben Keramika Városlőd Kft. néven néhány lelkes keramikus a hajdani gyár hagyományaira alapozva abban bízott, hogy a neves kerámiafestő, Pilcz József tanítása mellett újból életre kel és piacképes lesz a híres városlődi duplarózsás, tulipános, búzavirágos, paradicsommadaras motívumokkal díszített tányér, kancsó és egyéb kerámia.
Nem sikerült – gyanítom, hogy az új termékek közt számos volt az olyan tömegcikk, aminek sok köze nem lehetett a hagyományhoz…
A napórás ház, amelyben Ganter János az 1850-es években kovácsműhelyt létesített tizenkét segéddel, ahol az egyéb munkák mellett 400 darab lópatkót is kovácsoltak. A napórát is ő készítette, közvetlenül az 1848-as szabadságharc után. Eredetileg a perceket is mutatta, de a ház egyik renoválása során a szerkezet megsérült.
A falu középpontjában lévő barokk templom 1747 és 1750 között épült, a közeli karthauzi kolostor faragott köveinek felhasználásával. (Az 1342-1364 között alapított kolostor a legjelentősebb magyar karthauzi kolostor volt, önálló könyvtárépülettel. Itt írták 1526-1527 között azt a prédikáció- és legendagyűjteményt, amely Érdy-kódex néven ismeretes. A törökök elől a szerzetesek elmenekültek, a monostort pedig felrobbantották, nehogy az ellenség erődítménynek használja.)
A faluban bekéredzkedtem néhány portára érdeklődni a hajdani kerámiák után, de csak legyintettek: „Nincs már belőlük egy sem!" Pedig ma egy 1884–1898-as, hibátlan állapotú, kakasos, kézzel festett kancsó 200 000 Ft-os kikiáltási árral indul az aukciókon.
Felsétálok az Üveg-hegy oldalában fekvő nevezetes Iglauer Parkba, mely méltán vonzza a látogatókat. Megállok az 1948-ban kitelepített németek emlékére állított emlékhelynél. Kissé lejjebb, a község patakja mellett a Pille nevű falurész főterén áll egy korabeli üvegolvasztó kemence makettje. Tovább sétálva a vasúti sínek mellett jutok el a több mit százötven éve épült Kálváriáig. Szép itt fenn, megbékél az ember a múló idővel.
Még nincs hozzászólás