Jól ismerem magam, mégis bánt a kritika
Egyik ismerősöd, kollégád, barátod tesz rád egy megjegyzést. Ártalmatlan kis jelző, nem sértő, nem bántó, még csak nem is rosszindulatú. Mégis összerándul tőle a gyomrod. Talán védekezni kezdesz, talán némán durcizol, de egy biztos, nem tudod kiverni a fejedből. Elalvás előtt is ezen kattogsz. Másnap is eszedbe jut. És közben azon csodálkozol, ha tényleg igaz volt, miért fájt ennyire?
Pszichológiai szempontból a kritika akkor fáj igazán, amikor egy régi belső sebet érint meg. Olyan pontot, ahol már eleve bizonytalanok vagyunk magunkban. Ha valaki olyasmit mond rólunk, amit mi is tudunk, csak nem szeretjük kimondani, akkor az sokkal mélyebbre hat, mint egy teljesen alaptalan megjegyzés.
Egyszerű kritika, mégis húsba vág
Ha például azt mondják rád, hogy túl érzékeny vagy, mindig halogatsz, vagy nem vagy képes nemet mondani, ezek nem egyszerű vélemények. Ezek olyan belső oszlopokat döntögetnek ki, amelyekkel talán régóta küzdünk. A fájdalom nem abból fakad, hogy valaki kimondta. Hanem abból, hogy mi már tudtuk.
Nem vagy elég jó!
Sokan azt hiszik, a külső kritika indítja el a rossz érzést. Valójában legtöbbször csak aktiválja a belső kritikus hangot. Azt a hangot, amely már régóta ott él bennünk: nem vagy elég jó, ezt jobban is csinálhattad volna, mások ügyesebbek nálad… Amikor valaki kívülről hasonlót mond, az nem új információként érkezik, hanem megerősítésként. És ez sokkal fájdalmasabb. Olyan, mintha valaki rátapintana arra, amit mi magunk is próbálunk elrejteni.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2026. évfolyama 4. számának 41. oldalán!)
Még nincs hozzászólás