Jogunk van-e újrafordítani?
Cipőjének a szó szoros értelmében nem volt sarka. Ilyen és ehhez hasonló mondatok színesítették nagy kedvencemnek, az Elfújta a szélnek Kosáryné Réz Lola által jegyzett változatát, amelynek legnagyobb erénye az volt, hogy a világsiker megjelenése után két évvel már nálunk is olvashatták a művet. Ilyen esetekben persze senki sem vitatja az újrafordítás jogosságát.
Nincsenek előjogok
Gyakorta kavar hatalmas vihart, ha egy – főleg ikonikus – mű új változatban jelenik meg, így volt ez Salinger addig nálunk Zabhegyezőként ismert regényével is. A Rozsban a fogó amellett, hogy a kiadó sikerkönyve lett, nagy indulatokat is generált.
„A Salinger-fordításom után megjelent cikkek kommentözönét átnézve meghökkentem: a hozzászólók egy része egyenesen a halálomat kívánta. Miért is? – tette fel a kérdést Barna Imre műfordító. – Tisztázzunk valamit: nem szerez előjogot egy fordító a műre azáltal, hogy lefordította.”
Majd egy érdekes felvetéssel folytatta Barna: „Tegyük fel máshogy a kérdést. Hogy meri Fischer Iván újravezényelni Mahlert, mikor mások már megtették? Azzal általánosságban egyetért a nagyközönség is, hogy a műfordító az alkotóhoz hasonló tevékenységet végez. Ha megegyezünk abban, hogy a műfordítás is egyfajta művészet, miért vitatnánk el a fordítótól azt a jogát, amit egy hegedű- vagy egy zongoraművésztől nem vitatunk el?
Nevezetesen, hogy százegyszer is lejátssza ugyanazt, amit mások már akár virtuóz módon megtettek. Ha van az újrafordításra kiadói és olvasói igény, akkor érdemes ezzel foglalkozni. A prózafordításokra igenis áll az a közkeletű mondás, hogy körülbelül ötven év alatt elavulnak, és érdemes újat készíteni belőlük. Ez nyilván nem lenne így, ha volna tökéletes fordítás, csakhogy ilyen nem létezik.”
Így történhet meg az is, hogy épp hetven év elteltével az eredeti kiadása után jelent meg nálunk újra a Nagy Gatsby, Bart István kitűnő fordításában. Ám mivel a szerzői jogok is akkor elévültek el, egy másik kiadó is megjelentette – a régi verziót
Közöny – Idegen
Persze a nagyközönség gyakran évekkel később is a korábbi címen emlegeti a műveket, még Camus Közönyének (új és szöveghű fordítása szerint: az Idegen) esetében is. „Nekem is sokszor a régi cím jön a számra – mondta Barna –, pedig a Camus-mű esetében evidens volt a változás, nem is tudjuk a magyarázatot, miért lett annak idején Közöny.
Abban is van igazság, hogy a Salinger-mű címének a megváltoztatásából következett az összes többi gondolat, ami aztán végül a teljes fordításhoz vezetett. Mert annak, hogy Zabhegyező, bármilyen frappánsan hangzik is, nincs köze az eredetihez, csak megszoktuk ötven év alatt. Az előző változatban a fordítónak ugyanakkor akárhogy is, de csalnia kellett, hogy megtámassza a címet.”
A megszokás ereje az irodalomban
Sokan csóválják a fejüket, s felszisszennek, ha egy-egy szállóige kimarad, sőt, megváltozik az ismert műben. Mások kíváncsian várják, hogy a korunk nyelvéhez igazított mű mondanivalója új ízt, színt kapjon.
Nemrég jelent meg Nádasdy Ádám Dante-fordítása, a hatalmas mű, az Isteni színjáték új változata. Korábban Nádasdy főképp Shakespeare-darabok újrafordításában jeleskedett.
„A drámafordításaim mindig színházi felkérésre készülnek, valójában ők tudják, miért akarnak új fordítást, én pedig boldogan szállítom, ez a mesterségem – mondta. – Az Isteni színjáték esete más, ott főleg a kíváncsiság dolgozott bennem: mi mást, esetleg többet tudok kihozni belőle, mint az elődeim, Szász Károly, Babits Mihály, Radó Antal és mások. Nyolc éven át csináltam.”
Nagy kérdés minden ilyen munka esetében, hogy a műfordító – főképp, ha mellette szépirodalmi szerző is – mennyit „ment át” a saját hangjából a fordításba. Nádasdy szerint a saját költői hangja, stílusa nem „üt át” a fordításain, de hozzáteszi, hogy ezt nem biztos, hogy jól látja, az olvasók, nézők talán jobban el tudják dönteni.
„A fordítások inkább akadályozzák a versírást, mintegy »eret vágnak« a költői vénámon, kivéreztetnek kicsit – tette hozzá. – Nem lehet annyi lefordított verssor után még saját verssorokat is írni.” Nádasdy, mikor azt firtattam, mennyire ragadtak meg benne a „berögzült” régi fordítások, meglepetésemre azt felelte, hogy alig-alig.
„Nem végeztem magyar szakot – mondta –, nekem nem kellett bebifláznom a »bevett« magyar fordításokat, Vörösmarty, Arany, Babits, Kosztolányi munkáit. Ám a közönség reakciója nagyon vegyes.
Van, akit alapból idegesít, hogy miért hallja-olvassa másképp, mint ahogy megszokta, de a többség érdekesnek, stimulálónak találja, mint egy jól ismert ételt más fűszerezéssel. Szerintem nem árt, ha szállóige helyett közvetlenebb megfogalmazást kapnak, így talán jobban elgondolkodnak rajta.
A Hamletben azt, hogy »Frailty, thy name is woman!« Arany úgy fordította: »Gyarlóság, asszony a neved!«, én meg így: »A jellemhiba másik neve: nő!« A kamaszok a színházban egymásra néznek, és jelentőségteljesen bólintanak.”
Még nincs hozzászólás