Iskola a határszélen
A lehetetlent nem ismerve megmozgatja a saját kisebb világát, az iskolát, és a kicsit nagyobb világot, ahová győzni viszi a gyerekeket. Faluról városba, sőt, a fővárosba. A fiatal iskolaigazgató – akit a Ridikül nézői is ismerhetnek egy korábbi adásunkból –, Hajdú Henrietta kollégáival és diákjaival újra és újra felteszi a térképre az eldugott határszéli falut, Penészleket, megyei, országos és nemzetközi sikereikkel.
Nyírbátor és a körülötte lévő 26 falu az ország egyik legelmaradottabb kistérsége. A román határszéli, ezer lakosú Penészleket 25 zötyögős kilométer választja el Nyírbátortól. Az általános iskola egy-egy osztályában 10-14 diák tanul, van, ahol mindenki hátrányos helyzetű, vagy három H-t is cipelnek a puttonyukban, azaz halmozottan hátrányos helyzetűek. Olyan szegény családban nőnek fel, ahol a szülők nem végezték el a nyolc osztályt.
Vajon miért jön ide tanítani huszonévesen egy fiatal tanár, aki lakóhelyén, Debrecenben is kapott volna állást? Két kulcsszó a válasz: kihívás és próbatétel.
„Kihívás volt a nagyvárosból egy kis településre jönni, és próbatétel is egyben, hogy képes vagyok-e ezeket a gyerekeket segíteni, kihozni belőlük a maximumot: ez volt az elsődleges célom!”
Aztán igazi lokálpatrióta büszkeséggel figyelmeztet: ma már nem helytálló, hogy Penészlek egy „ismeretlen”, eldugott kis község, hisz van önálló tagiskolájuk, nem kell más településre utaztatni a gyerekeket, óvoda és orvosi rendelő működik, bentlakásos idősek otthona és feldolgozóüzem is van a településen.
A busztól a legelőn át az iskoláig
Ismeri a kisvárosi életet – Békés megyéből, Dévaványáról származik –, és a nagyvárosit, hisz Debrecenben élt évekig. Számára nem tesztkérdés, hogy hátrány vagy előny a vidéki élet, és nem gondolkodik besavanyodott közhelyekben, ha a falusi emberekről van szó. Velük él, ismeri a gondjaikat, örömeiket, küzdelmeiket és emberi értékeiket.
A nagyváros kommunikációs kényelméből nézve könnyen ítél az ember: ja, az internet korában falu és város egyenlő esélyekkel indul. De Henrietta kijózanít:
"Teljesen más az internethasználat egy nagyvárosban, mint egy kis faluban. Évekig "küszködtem" egy modem használatával, egy óra múlva sem töltött be egy e-mailt sem. Aztán beköttettem egy szélessávú internetet, ami ha vihar, vagy szélfújás van, nem működik.
Viszont az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a halmozottan hátrányos településeken alig lelhető fel egy-egy házban az internet. A mélyszegénységben nem ez az elsődleges. A faluban viszont építettek egy Teleházat, ahol a gyerekeink és a falubeliek ingyen netezhetnek. Nagyon sok házi feladat is ott készül."
„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tizenkét évvel ezelőtt nem volt furcsa a buszról nap mint nap leszállva tehéncsorda közt sétálni az iskolához, de megszoktam.
A penészleki emberek szeretete példamutató. Bárki, aki meglátott, mosolyogva köszöntött, és szép napot kívánt, vagy csak megkérdezte: »Hogy van, tanárnő?«”
Nem szegték kedvét tíz éven át a több mint negyven kilométeres buszozások Debrecenből oda és vissza, mert mint mondta – és komolyan is gondolja –, minden nap valami olyat adtak neki a gyerekek, ami kárpótolta mindenért.
El is hiszem neki, ugyanis láttam, milyen átéléssel hallgatják, amikor József Attila költészetét magyarázza, vagy milyen lelkesen táncolnak vele egy-egy iskolai rendezvényre készülve. De nemcsak a gyerekeket nyerte meg magának, a szülőket is:
„»Megnyerni« magamnak? Ezen így még el sem gondolkodtam… Csak magamat adom. Együtt »élek« a tanulókkal. Együtt faragjuk a rímeket, költünk verseket, együtt készítjük el a videófilmjeinket egy-egy pályázatra. Tanítom őket zumbázni, ugyanakkor mezítláb táncolom velük és a szüleikkel a roma táncot. Amikor pedig részt veszünk egy-egy versenyen, kiabálva szurkolok nekik, s ha sikert érnek el, velük együtt sírok örömömben.”
Valamiben mindenki kiemelkedő
A penészleki általános iskolások évente vagy 250 tanulmányi, sport-, versmondó-, mesemondó-, videófilm-készítő, tánc-, ének-, esszéíró-, rajz- és tehetségkutató-pályázatra jelentkeznek, s a versenyzés motorja „Heni néni”. Bújja az internetet, felkutatja a lehetőségeket, s ma már a diákjai is partnerek ebben.
A tanulók vagy az osztályközösségek felkészítésébe aztán az egész tanári kar beszáll. Az elmúlt évtizedben bebizonyították, hogy a gyengébb képességű tanuló is érhet el dobogós helyezést akár országos pályázaton, valamiben ő is lehet kiemelkedő. Hajdú tanárnő azt mondja, nemcsak az a célja, hogy a nyolc osztályt minden diákja elvégezze, hanem az is, hogy idejében felismerjék a tehetségeket.
„Már az első évben meghívtak minket Budapestre, egy országos versírópályázatra, ahol a zsűrielnök azt mondta: nem ismerte Penészleket, de szeretne többet tudni arról a helyről, ahol a gyerekek tollából ilyen művek születnek… Számomra ez a legnagyobb elismerést jelentette.
Volt olyan roma diákunk, akivel közelharcot kellett vívnom, hogy rajzoljon, de nem akart, pedig megláttam benne a képességet. Ma már Budapesten is kiállítják a műveit. Volt, aki verset írni nem volt hajlandó, mára könyvekben is fellelhetők az írásai, vagy épp a forgatókönyvét használják fel.”
A penészleki gyerekek szinte minden pályázaton, versenyen benne vannak az első háromban, és nagyon sokszor győznek. Eredményeik a szüleiket is mérhetetlen büszkeséggel töltik el. Azok a felnőttek is kihúzhatják magukat, akiket nem sok sikerrel kényeztetett az élet.
Egy városból jött vidéki
Hajdú tanárnő ma már Penészleken lakik, ahol egy éve iskolaigazgatónak – vagyis tanintézmény-vezetőnek – választották. S a városi lány, aki megszokta, hogy akármikor mehet színházba, moziba, este is vásárolhat, sétálhat, kávézhat a barátokkal, otthonra talált egy olyan közegben, ahol mindez nincs. De vannak közös programok, s a gyerekek és a felnőttek együtt vesznek részt ezeken. Ahogy Heni mondja, évekkel ezelőtt találtak a falu számára egy igaz jelmondatot: „Együtt egymásért.”
„Minden ember számára, akinek boldog gyermekkora volt, a szívében élete végéig a szülőhelye az első. Szívesen járok haza a szüleimhez Dévaványára. Ők is nehezen fogadták, amikor elváltunk egymástól, ahogy én is. Ide, Penészlekre ellátogatva viszont megtapasztalták az emberek irántam való szeretetét, tiszteletét, látták az arcomon, hogy boldog vagyok, és megnyugodtak.”
Elismeri, hogy ég és föld a városi és a falusi élet, de mindkettőnek megvan a maga szépsége. A falusi magában foglalja a békét, a nyugalmat, és csak úgy ontja a szeretetet.
„ Amikor felutazom a fővárosba, vidéki kislánynak érzem magam, aki szinte megszédül a forgalom láttán. Szeretem a városi nyüzsgést, de nem cserélném el a vidéki élettel, hiszen az itteni emberek olyannak fogadnak el, amilyen vagyok. Én egy városból jött vidéki ember vagyok!”
Még nincs hozzászólás