Hogyan kell kigyógyulni egy szerelemből?
Szerelem. Féktelen, képtelen, kortalan, könyörtelen. És gyönyörű. Rátalálni maga a csoda, elveszíteni pedig a rettenet.
A kezdet kezdetén még félünk, hogy ez nem is a valóság, biztos csak álom. Elhihetjük-e, hogy megtaláltuk, hogy megtalált, hogy tényleg lesz ezentúl valaki az ég alatt, ezen a hepehupás bolygón, akihez oda lehet bújni, akit át lehet ölelni, és történjék bármi, többé nem vagyunk egyedül. Mert szeret. Örökké, amíg világ a világ. És még egy napig.
A szerelem szörnyű anatómiája
Annyi mindent mondanak a szerelemről, például hogy a hormonok irányítják, a kémia vezérli, a másik észrevehetetlen szaga, a szaporodás evolúciós törvénye, és kicsit sem azért szeretjük őt, mert annyira kék a szeme.
Aztán ott az elme, ami minden kémiát megmagyaráz, kiszínez, elméleteket gyárt, verseket ír, és ami a legfontosabb, beindítja a szívet. De tényleg beindítja? Honnan tudhatjuk, hogy a szívből ered-e az imádat, amit érzünk, vagy csupán az elménk tartja megfelelőnek, sőt, szuperfényesnek azt az illetőt, aki épp ránk mosolyog?
Vajon azért tetszik annyira, mert kívánatosabbnak látjuk magunkat a közelében, vagy tényleg azért, mert csodálatos?
A szerelemnek nem dolga, hogy boldoggá tegyen
Joseph Campbell amerikai író szerint egy kapcsolatnak soha nem az a célja, hogy boldoggá tegyen bennünket. Az a célja, hogy tudatosabbá tegyen. A boldogság csak szerencsés hozadék, ajándék, jelzés arra, hogy jó úton járunk.
Mit is jelent ez? Azt, hogy a megfelelő kapcsolathoz előbb önmagunkban kell megtalálni a békét, a szeretetet. Aki nem képes önmagát szeretni, az viszonozni sem tudja a felé áramló szeretetet, hiszen mindig gyanakodva fogadja majd: mit szeret rajtam, amikor én egyáltalán nem vagyok szerethető? Ez a gondolkodás vezet aztán a játszmákhoz: másik arcot mutatok, hogy elhitessem, szerethető vagyok.
De boldog lehet-e az, aki mindig álarcot hord?
Azért szeresd, amit nem szeretsz rajta!
A nagy tanítók mind azt mondják, azért születünk a földre, hogy tapasztaljunk, tanuljunk, érjünk. Azért is van minden emberi kapcsolat, hogy megláthassuk benne önmagunkat. Joci tízből nyolc feltételemnek megfelel, azt a maradék kettőt pedig majd megváltoztatom rajta. Hogy is van ez? Hiszen pont az a két tulajdonsága a tükör számomra! Ezekből tanulhatok magamról. Vajon miért zavar engem annyira, hogy ilyen meg olyan?
A másik ember nem megváltoztatható. Csakis önmagunkat változtathatjuk meg.
Magamat szeressem?
Ebben a duális világban mindennek megvan az ellentéte, a fénynek a sötét, a melegnek a hideg, a szeretetnek a gyűlölet. El kell fogadnunk, hogy mi, emberek is egyszerre vagyunk jók és rosszak, adakozók és fösvények, kedvesek és mogorvák…
Önmagunk szeretete tehát nem azt jelenti, hogy meg kell szabadulnunk minden rossz tulajdonságunktól, és majd csak utána lehetünk megelégedve magunkkal, hanem éppen azt, hogy feltételek nélkül, pusztán önmagunkért szeressük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ez a legfontosabb lépés ahhoz, hogy túléljünk egy szakítást, amely széttépte a szívünket.
Ő már nem szeret? Ugyan, hisz nem is ismer. Én ismerem magam, és szeretem magam, tisztelem magam. – Ha önmagadat szereted, és erre a szeretetre koncentrálsz, akkor azt fogod érezni, hogy szerelmes vagy, és ez a szerelem kiterjed mindenre és mindenkire, az egész világra, minden élőre és élettelenre – mondta Osho.
Ha zokog az egónk
Amikor elhagynak, szinte mindig az egónk fáj. Ha neki már nem kellek, ki vagyok én, mi vagyok én, semmi és senki vagyok. Pedig csak kiürültem a számára, mint az a csodálatos könyv, amelyből önmagáról tanulhatott. És valószínűleg ő is kiürült számomra, már nem tud újat tanítani magamról, csak ezt most nem így érzem, mert sír az egóm.
Popper Péter szerint egy kapcsolatot addig érdemes fenntartani, ameddig van közös út. De ha már csak végszavak vannak, ha mindennap ugyanaz a párbeszéd zajlik a két ember között, akkor igenis tovább kell menni.
Amikor elhagynak, új út vár. Nem baj, ha most kegyetlenül fáj, ülj le, kiabálj, sírj, amíg csak jólesik. Szabad szomorúnak lenni. De végül gondolj arra, hogy minél jobban fáj, annál csodálatosabb ajándékot kaptál. Gazdagabb és érettebb lettél, menj, és keress egy új szerelmet, és tanulj magadról tovább. Vagy maradj egyedül, hisz az alkotó, teremtő egyedüllét soha nem magány.
Ötletek a gyógyuláshoz
- Sírd ki magad! Egy szerelem elveszítése hasonlít a gyászhoz. A másik megszűnt számunkra, eltűnt a világunkból. Érthető, ha szomorú az ember, és idő kell ahhoz, hogy megszokjuk a hiányát. Hogy üres az ágy másik fele, hogy nincs kinek főzni, nincs kihez odabújni. De elmúlik, elfújja a szél…
- Ne nyomozz! Persze hogy tudni szeretnénk, mit csinál a másik, kivel van, boldog-e. Ám ha folyton az ő életében lebegünk, nem fogunk tudni elszakadni. Nem tudjuk elkezdeni az új életünket. Zombiland. Na, erre nincs szükség.
- Panaszkodj! Ne szégyellj segítséget kérni a rokonoktól, barátoktól vagy egy gyógyítótól, pszichológustól.
- Sportolj, mászkálj! Ne üldögélj otthon egyedül. Az nem segít. Az sem baj, ha kifogyhatatlanul ömlik a könnyed, menj csak ki az utcára, majd felszárad. A futás, a tenisz, az úszás, a jóga mind-mind segít, és még a dühödet is kiadhatod, ha jól megcsapsz egy labdát.
- Mit utáltál benne? Írd csak össze szépen. Szétdobálta a ruháit? Soha el nem mosogatott? Nem lehetett kiigazodni rajta? Talán meg is csalt? Nem tisztelt? Hazudott? Ugye, ugye. De akkor miért is szomorkodsz utána?
- Dehogynem lesz vége! Fogsz te még nevetni, szeretni, ölelni, ne félj. És akkor majd azt mondod, nem is értem, mit szerettem abban a régiben annyira. Ne is gondolj rá! Új tanulnivalók várnak.
A szerelem drog
„A romantikus szerelem megszakításával járó fájdalom olyan áramköröket aktivál az agyunkban, aminek hatására olyan erős elvonási tüneteket érzünk, amilyet a kokainisták, vagy a heroinisták.” Guy Winch pszichológus, Az összetört szív gyógyítása (How to fix a broken heart?) című könyv szerzője.
Még nincs hozzászólás