Hogy beszél az a gyerek?
Mire az ember odáig jut, hogy kamaszkorba érnek a gyerekei, már nagyjából tudja, hogy mi vár majd rá. Legalábbis elvben, hiszen milliószor olvasta, hogy ez kapcsolatpróbáló időszak a családok életében.
Ugyan elméletben én is tudom, hogy a kamasz egy külön világ, meg hogy majd csak túl leszünk rajta, és nem kell a szívemre vennem semmit. Ráadásul Vekerdy is megmondta, hogy ha jól csináltam korábban, akkor majd „visszaváltoznak" a gyerekeim, mikor vége a kamaszkornak, de ezzel együtt néha el tudnám sírni magam attól, amiket a fejemhez vágnak, amilyen hangon hozzám szólnak.
És persze az se sokkal jobb, mikor szinte egyáltalán nem szólnak hozzám, egyenesen átnéznek rajtam, vagy annak is hangot adnak, hogy az lenne az ideális, ha én se szólalnék meg. És hiába olvastam erről is a gyereknevelési könyvekben, és fel is készültem rá az eszemmel, attól még fáj nagyon.
Gondolom, ilyenkor nem csak én gondolkodom el azon, hogy mit rontottam el, hogy biztosan ez is belefér-e még. Vagy lehet, hogy az első felemelt hangnál kellett volna rárivallni, hogy ez azért mégiscsak túlzás? Azután az is felmerül bennem, hogy talán csak az én gyerekem ennyire „elvetemült”, hogy a többiek biztosan nem ilyen durvák.
Erről még a barátainak sem szívesen beszél az ember, vagy legalábbis nem idéz pontosan, mert kimondva egészen ijesztő, hogy a gyerekem így bánik velem. Igen, ezt szégyelli az ember. Pedig lehet, hogy ha mernénk egészen őszintén megosztani másokkal ezeket a mondatokat, kiderülne, hogy szóról szóra ugyanezt mondja sok másik kamasz is.
Ugyanakkor az is eszembe jut, nem én neveltem-e ilyen kritikussá; hogy mit várok, hiszen én is így viszonyulok az emberekhez, a világ dolgaihoz. Persze, az más, hisz én „tudom, miről beszélek”.
És bizony az én számon is kicsúszik néha egy káromkodás, vagy hogy X vagy Y bunkó. Na de akkor miért csodálkozom, ha aztán egy felhevült pillanatban visszakapom mindezt? Ugye, egy kamaszt nem nagyon érdekli az, hogy ilyet nem illik mondani. (Ha őszinte vagyok magamhoz, akkor engem se igazán.)
Ja, hogy rosszulesik? Hát istenem... Azzal már egy tinédzser nem törődik. Legalábbis a felszínen biztosan nem.
De azért én emlékszem olyan elkapott félmondatra, mikor a javában kamasz fiam a kisebbnek próbálta magyarázni, hogy ezt azért mégsem kellett volna így. Egy kicsit megnyugodtam akkor, hogy talán tényleg vége lesz egyszer, és visszakapom az én „egykori édes és ragaszkodó” gyerekeimet.
Még nincs hozzászólás