Hegedűs Csilla - "Bírtam, nem volt más választásom"
Hegedüs Csilla a női magazinok és a reklámfilmek egyik kedvenc modellje volt az ezredforduló táján. A televízióból is ismerős lehet az arca: évekig ő volt Miss Fortuna, a lottósorsolás háziasszonya. Tíz évvel ezelőtt azonban egyik pillanatról a másikra eltűnt a nyilvánosság elől.
– Amikor legutóbb láttalak, hatalmas pocakod volt…
– Igen, pedig akkortájt még félidős terhes sem voltam talán. Három baba volt a pocakomban, úgyhogy már elég hamar úgy néztem ki, mint aki mindenórás.
– Emlékszem, milyen bátran viselted a várandósságot, pedig riogattak mindenfélével, ha jól rémlik, még arra is rá akartak beszélni, hogy vetesd el az egyik gyereket legalább…
– Igen, felajánlották a lehetőséget… De eszünk ágában sem volt élni vele, fel sem merült. Hiszek abban, hogy a gondolatnak és a kimondott szónak komoly szerepe van abban, hogyan alakul a sorsunk. És én egész egyszerűen biztos voltam benne, hogy nem lesz bajuk a babáknak.
A párom újságíró, találkozott azóta hármas ikresekkel, több családdal is, és sajnos beteg babák is születtek. Mondja is mindig, hogy mekkora szerencsénk volt, és ezt én is így gondolom. De akkor, tíz évvel ezelőtt nem féltem. Az orvosomnak ez volt az első hármas ikres terhessége, amelyet gondozott, úgyhogy inkább kíváncsi volt és lelkes, mintsem aggodalmaskodó.
Egy hónappal korábban születtek meg az ikrek annál, mint amikorra ki voltam írva, de hála Istennek, semmi gond nem volt, szépek és egészségesek, most már negyedik osztályosak.
– Egy babával sem egyszerű hazamenni a kórházból, és elkezdeni egy egészen más életet, mint amit addig éltél, no de hárommal… elképzelni sem tudom, milyen lehetett.
– Amíg picik voltak, ettek, aludtak, nem volt különösebben bonyolult az életünk. Mondjuk, emlékszem arra a pillanatra, amikor rájöttem, hogy anyukám, aki az első két hétben velünk volt, másnap hazamegy. Ráadásul Nyíregyházán lakik, mi pedig Gödöllőn.
Akkor, abban a ráeszmélős pillanatban nőttem fel, ebben biztos vagyok. Hogy nehéz volt-e? Néha igen, mert sokat voltam egyedül velük, minthogy a páromnak dolgoznia kellett. Hogy jól bírtam-e? Igen, nem volt más választásom. De összességében mégiscsak könnyebb volt, azt hiszem, mintha három gyerekem született volna kis korkülönbséggel.
Így a megoldandó problémák is mindig hasonlók, hiszen ugyanabban az életszakaszban vannak. Nem kellett terhesen egy óvódást emelgetnem, meg edzésre hordani egy iskolást. Emellett az is megkönnyítette a helyzetet, hogy nagyon jól alkalmazkodtak ahhoz, hogy ők hárman vannak, és például nem cipelhetem őket folyton, mert az fizikailag egyszerűen nem lehetséges.
Ha betettem őket este az ágyba, maguktól elaludtak, egészen kicsi koruktól kezdve, nem sírtak, hogy vegyem ki vagy ringassam őket. Az más kérdés, hogy egyszemélyes színtársulatként lettem szórakoztatójuk, amikor már nagyobbak lettek, mondtam nekik verseket, meséket.
Mondjuk, amikor megtanultak kimászni a kiságyból, azért okoztak néha meglepetéseket. Ha nagyon elfáradtam, beraktam őket a kocsiba, és autókáztunk egyet. Ilyenkor tudtam egy kicsit zenét hallgatni, a vezetés is kikapcsol.
– Két kisfiatok van, Máté és Marcika, meg egy kislányotok, Franciska, vagyis Fáncsi, ahogy ti becézitek. Az ikrek között általában nagyon erős az összetartás, így van ez hármas ikrek esetében is?
– Az egypetéjű ikrek között van általában nagyon szoros kapcsolat, ők meg ugye nem azok. Ők olyanok, mint a sima testvérek. Máté és Fáncsi jobban összetartanak, mert ők osztálytársak is. Persze nagyon szeretik egymást azért mind, amikor óvodába kerültek, eleinte nem is nagyon játszottak másokkal, hisz ők már önmagukban egy összeszokott csapat.
És hároméves korukig nem nagyon mentünk sehová, ugyanis a régi barátok sajnos felszívódtak, túl nagy család lettünk hirtelen, sokan nem szeretnek meghívni magukhoz egyszerre három kisgyereket.
– Nem voltál nagyon magányos évekig egyedül a gyerekekkel?
– Nem mondom, hogy nem fájt a barátok elmaradása, de aztán jöttek újak, és amikor hétévesek lettek a gyerekek, visszamentem dolgozni. Azért csak akkor, mert ovis korukban nagyon sokat voltak betegek, ez most már szerencsére nincs így.
– Úgy tudom, a modellkarriert abbahagytad.
– Igen, bár most épp szerepelek egy reklámfilmben, de ez, mondhatni, alkalomszerű vállalás. Dietetikus vagyok, egészségügyi főiskolát végeztem, és most orvoslátogatóként dolgozom.
– Így tervezted, ilyennek álmodtad sikeres modellként a „felnőttlétet” – ahogy az imént fogalmaztál?
– Az anyaságra mindig vágytam. Ha nem döntenek úgy, hogy hárman jönnek egyszerre, akkor valószínűleg megállunk két gyereknél, de egyébként igen, ilyennek szerettem volna. A modellkedésre pedig mindig úgy tekintettem, mint egy szórakoztató állomásra az életemben, élveztem, eltartott, de tudtam, hogy egészen másfelé indulok majd.
Most is tanulok, business-coach képzésre járok, nagyon érdekel ez a terület. Most, hogy már nagyok a gyerekek, el tudok szakadni egy-két napra itthonról: az apukájuk, ha teheti, hétvégén bevágja őket, meg a kutyát a kocsiba, és kirándul velük az Őrségbe. Vagy veteránautós találkozóra viszi őket, esetleg fociznak, diót szüretelnek a kertben.
A divatos szóval énidőnek nevezett szabadidő számomra a munkát meg a tanulást jelenti most – no meg azt a pár percet, amíg megiszom a reggeli kávémat, és még alszik a ház.
Még nincs hozzászólás