Hagyd Istenre a bosszút!
Hát, kedves fiatal barátnőm, talán el sem hiszed, de én nem tudok a bosszúról semmit. Ez az érzés vagy vágy kimaradt az életemből.
Most, hogy így komolyabban elkezdtem gondolkodni rajta, az jutott az eszembe, hogy talán nem voltam soha igazán megalázott, megcsalt, elhagyott szerelmes. Voltak, persze, különösen kamaszkoromban sután végződött kapcsolataim.
De a kamaszkori szerelmek amilyen könnyen jönnek, olyan könnyen el is múlnak. Marad utánuk néhány nap sírás, talán egy-két kiló mínusz, pont jó. De jön a hétvége, és a kamasz könnyen vigaszt talál. Azt hiszi, újra szerelmes, és tényleg az, de az a kapcsolat még nem az igazi. Ha szerencséje van, a sok kis kaland, randi, együtt lógás után találkozik valakivel, az igazival, és attól kezdve már nem tud másra gondolni, csak rá.
Nem tudom, szerencse kell-e hozzá, vagy valami más, de tény, ha az ember, legyen nő vagy férfi, az igazi mellett kiköt, ha eltart mindkettejükben a lángolás, összeszoknak. Össze kell szokniuk, másképpen vége lesz. Mert ha időben nem történik meg az alkalmazkodás, és oszlani kezd a rózsaszín köd, annak szakítás lesz a vége.
Nekem szerencsém volt, időben összeszoktam. Nem kellett bosszút forralnom. Meg azt hiszem, nem vagyok bosszúszomjas alkat. Azt gondolom, hogy ha valami véget ér, annak véget kellett érnie.
Ezért a bosszúról csak riportélményeim vannak. Írtam szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról. Olyanról, amelyben a lány ölt, nem a fiú. Nem azért gyilkolt, mert a fiú megcsalta, mert egy másik nőtől született gyereke. Nem mondta el, s az véletlenül derült ki. Nem azért ölt, mert nem tudta, hogy a fiú nélkül hogyan tovább.
Azért ölt, mert szégyenbe került a falu előtt. Mert kinevették a háta mögött, mert mindenki tudta, csak ő nem. Megalázták. Azért ölt, mert azt akarta, hogy a falu felnézzen rá, s azt mondja, hogy bátor tett volt, mert a fiú megérdemelte.
Volt aztán egy másik bosszútörténet is, amiről írtam. Egy nőről szólt, aki azért juttatta börtönbe a férjét, mert a szeretőjével akart lenni. A férjjel a börtönben beszéltem. Részletesen elmondta, hogyan fogja megbosszulni ezt. Büntetésének évei alatt, minden szabad pillanatában a bosszút tervezgette. Aztán gyomorrákban meghalt, még szabadulása előtt. Mert a bosszú öl. Akkor is, ha netán jogos.
Kedvenc, bölcs pszichológusom, a sajnos már több mint tíz éve halott Popper Péter mondta: „A bosszúvágy lehet valóban jogos. Ha az embert mélyen megbántották, ha tisztességtelenek, aljasak voltak vele, ha rosszindulatból cselekedtek ellene, akkor természetes, hogy azt érzi, ezt meg kellene bosszulni. Isten mégis azt mondja: ne tedd! Gondold végig, érezd át, de ne tedd meg!
Mert ha megteszed, akkor belegonoszulsz. Mert a bosszú, az átok bumeránghatású, visszatér a te fejedre. Én azt mondom: ha képes vagy valamiképpen feloldani a benned feszülő indulatot és görcsöt, akkor sokkal jobban jársz, ha megbocsátasz. Ha nem, akkor el kell fogadnod, hogy nem tudod feloldani – de akkor se tekerd ki a másik nyakát! Bízd az Istenre, hogy tegyen vele, amit jónak lát.”
Még nincs hozzászólás