Félreértett feminizmus
Ha egy nő azt vallja magáról, hogy feminista, az emberek többségének lelki szemei előtt egy tüsihajú, férfigyűlölő, gyermektelen és a karrierjét mindenekfelett előtérbe helyező nő képe sejlik fel. Tévesen.
Magyarországon a nők helyzetéről az 1770-es évek környékén kezdődött valamiféle párbeszéd, ám ezeknek az eszmecseréknek a tartalma közel sem volt összemérhető az esélyegyenlőség fogalmának mai értelmével. Ebben az időszakban főként férfiak emelték fel hangjukat a nemi szerepek kérdésében, s a hátrányos megkülönböztetés, amiben a nőknek része volt, nem szerepelt a diskurzusokban.
A Fábri Anna művelődéstörténész szerkesztésében megjelent A nő és hivatása című kötetből kiderül, hogy az első magyar nyelvű és a nők védelmében közzétett írás szerzője Ányos Pál szerzetes, költő, aki egy 1783-ban megjelent, asszonycsúfoló füzetre reagált fiktív levélben. A történet érdekessége, hogy ez az első olyan magyar mű, amelyet férfi írt, női álnéven.
Fábri Anna kötetéből az is kiderül, hogy az első komolyabb, női jogokról és szerepekről szóló vita 1822-ben robbant ki a Tudományos Gyűjtemény című, havonta megjelenő tudományos folyóiratban. Ugyanis a kor szellemiségére nem jellemző felvilágosult nézeteket valló Karacs Ferencné Takács Éva – akinek mind a hat lánygyermeke az önállóságát megalapozandó szakmát tanult – kritikájában elutasított egy, a nőket becsmérlő, köztudomásúan gyenge színdarabot. A nők iskoláztatása ekkor nem volt azonos szintű a férfiakéval. A kritikából kialakult, 1827-ig tartó nyílt vitában Karacs Ferencné Takács Éva nyíltan vallotta, hogy megfelelő nevelés és oktatás mellett a nők éppúgy helyt tudnának állni az élet minden területén, mint a férfiak.
A nők szellemi fejlődéséhez szükséges intézményes keret megteremtésének élharcosai voltak többek között Karacs Ferencné Takács Éva egyik lánya, Takács Teréz; gróf Teleki Blanka, az első leánynevelő intézet alapítója; Veres Pálné Beniczky Hermin, az Országos Nőképző Egyesület alapítója vagy Gróf Hugonnay Vilma, az első, Zürichben szerzett diplomával rendelkező magyar nő. A közel egy évszázadig tartó küzdelem eredménye lett az 1916-os miniszteri rendelet, amely szabályozta a nők középfokú oktatását, lehetővé tette továbbtanulásukat a felsőoktatási intézményekben, és megnyitotta az utat számos olyan munkaterület felé, amelyek korábban csak a férfiak számára voltak elérhetőek. Az ügy sikerei kapcsán kirajzolódni látszott a nőtörténet következő mérföldköve is, a nők szavazati jogának megteremtése.
Magyar képviselői
Jogi helyzetükben a nők Magyarországon hosszú időn keresztül korlátozva éltek. Bár a szavazati jog kiterjesztését már 1843-ban is érintette a magyar országgyűlés, illetve nem sokkal ezt követően gróf Teleki Blanka is felszólalt mellette, ezek a kísérletek tulajdonképpen a vita szintjére sem emelkedhettek. Egyértelművé vált, hogy a magyar nők választójogáért meg kell változtatni azt a társadalomban elterjedt nézetet, miszerint a nő másodrendű.
Ennek a harcnak két kiemelkedő tagja, Bédy-Schwimmer Rózsa újságíró és Glücklich Vilma pedagógus alapította meg 1904-ben a Feministák Egyesületét. Az egyesület legfőbb célja a nők szavazati jogának elnyerése volt. Nők és Társadalom című folyóiratukban és szervezett előadásaikon folytatták a magyar társadalom számára hallatlanul értékes munkájukat: az esélyegyenlőség elméleti és gyakorlati eszmerendszerének ismertetését. 1907-re az egyesület már ötszázhét tagot számlált és úttörő munkájuknak számos férfit is megnyertek.
Így hamarosan megalakulhatott a Férfiliga a Nő választójoga érdekében nevű szervezet is, amelynek a közéletben fontos pozíciót betöltő férfi tagjai is lettek, például Lukács György közoktatásügyi miniszter. A számos visszautasított indítvány után végül 1918 októberében történt az első komolyabb áttörés a nők szavazati jogát illetően. Az őszirózsás forradalmat követően a hatalomra került Károlyi-kormány által kihirdetett törvény a nők választójogát korlátozottan, de kilátásba helyezte, a történelem alakulása azonban ezt nem hagyta megvalósulni. Ezt követően a néhány hónapot megélt magyarországi Tanácsköztársaság idején, 1919-ben a nők a férfiakkal egyenlő választójogot kaptak, a soron következő kormányzati hatalmak azonban ezt többször is, 1925-ben és 1938-ban, törvénnyel korlátozták.
A magyar nők egyenlő, titkos választójogot 1945-ben kaptak. Ebben a munkában többek között olyan nők vállaltak még úttörő szerepet, mint Schlachta Margit feminista politikus, az első magyar női országgyűlési képviselő, vagy a sokat támadott Kéthly Anna, az országgyűlés második női képviselője.
Lehet egy férfi feminista?
Mindez nem jelenti azt, hogy a női esélyegyenlőség maradéktalanul létrejött. Bár jogi vagy elvi akadályok nem állnak útjában, a hétköznapok gyakorlatában számos, a női esélyegyenlőséget károsító viselkedés és jelenség tapasztalható.
Éppen ezért a legutóbbi, női emancipációt támogató kampány, a HeForShe nyitóeseményén Emma Watson színésznő, az ENSZ jószolgálati nagykövete így fogalmazott: „... ha nem teszünk semmit, hetvenöt, vagy akár száz évbe is beletelik, hogy a nők ugyanannyi fizetségre számíthassanak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak. 15 és fél millió lányt fognak gyerekként férjhez adni az elkövetkező tizenhat évben. És a jelenlegi adatokkal számolva, 2086-ra jutunk el oda, hogy minden afrikai vidéki kislány középfokú oktatást kapjon.”
Gyakori tévhit, hogy a feministák olyanok szeretnének lenni mint a férfiak, ahogyan az is, hogy feminista csak nő lehet. A feminista mozgalom úttörői és képviselői között számos férfi található, és napjainkban is sok férfi vallja magáénak a feminizmus elveit. Magyarországon például a Stop-Férfierőszak Projekt, amely olyan férfiakat tömörít, akik saját életükben vagy társadalmi szinten tenni szeretnének a nők hátrányos helyzete és a nők elleni erőszak ellen. Ahogyan egy rádióinterjúban Szil Péter, a projekt szakmai vezetője nyilatkozta: „Ahhoz, hogy az ember antirasszista legyen, nem kell feltétlenül színesbőrűnek lennie.”
Még nincs hozzászólás