Fecsegés az irodalomról
Nem szokványos irodalomtörténetet írt Nényei Pál, a stílus, a megközelítési mód sem hagyományos. A budapesti Piarista Gimnázium tanára fecseg az irodalomról. Ő maga használta ezt a szót.
Könnyedén és lazán beszél „a legfontosabb dolgokról”, miközben úgy mellesleg az irodalom történetét írja meg. Az irodalom visszavág leginkább kérdéseket segít feltenni önmagunknak a művek kapcsán, talán azért is, mert a mai közoktatásnak az a legfájóbb hiánya, hogy keveset kérdez, vagy ha kérdez, nem gondolja komolyan.
„Ráadásul abba a hamis illúzióba ringatjuk magunkat és a gyerekeket, hogy úgy általában vannak kizárólagos és hibátlan válaszok – teszi hozzá Nényei Pál. – Egyébként gyakran a diákok is a kész válaszokat szeretik.
Kár, ha a folyamatosan kérdező kisgyerekekből olyan középiskolások lesznek, akik magolható tudásanyagot követelnek. Elég szomorú, ha egy kamasznak már csak az a fontos, hogy legyen anyag, amit meg kell tanulni, és kész. A körülhatárolható és megtanulható anyag utáni vágy egyébként érthető, csak az irodalom ennek a vágynak nem tud megfelelni.”
Kérdezni persze nagyon nehéz. De tanulható. „Fecsegés” közben állandóan elkalandozik a szerző. Az Antigoné kapcsán szóba kerül például az, hogy miért lázadnak a kamaszok, vagy hogy miért kellene tisztelni egy tanárt. A könyv egyik legfontosabb célja hidakat verni a múlt és a jelen közé.
„Ha csak annyit sikerül tudatosítani a diákokban például az Antigoné kapcsán, hogy a drámákban a szereplők a mellékes dolgokat mondják ki, és az az igazán lényeges, amit elhallgatnak, és hogy ez a hétköznapi beszélgetések nagy részében is így működik, akkor én már elégedett vagyok. Szerintem az élet fontos kérdéseiről a legjobban irodalmi művek alapján – és apropóján – lehet beszélgetni.”
Hogy mindez jól működjön egy osztályteremben, ahhoz az is szükséges, hogy a tanár az egész személyiségét beleadja a tanításba. De mostanában gyakran ez sem elég. Úgy tűnik, a gyerekek nem akarják bevinni a tanórákra a saját életüket.
„Az iskola a tanulás, a pontszerzés stb. területe, ami meg igazán fontos, az életük, ahhoz semmi közünk. Az ilyen hozzáállás pedig az irodalomtanítás halála. Úgy érzem, tényleg vészhelyzet van, mintha eljutottunk volna oda, hogy az életről való intelligens beszéd egyre nehezebb.
És ez párhuzamos jelenség azzal, ahogy a műalkotások és a róluk történő eszmecsere kiszorul az életünkből. Nagyon furcsa szembesülni azzal, amikor mondjuk egy osztály »nem engedi«, hogy beszélgessünk: kérdezek, és egyszerűen nem szólalnak meg. Ennél már csak az megdöbbentőbb, amikor megtörik a csend.”
Kinek is íródott ez a könyv? A szerző szerint mindenkinek: annak, aki már eddig is szerette az irodalmat, de annak is, aki szívből utálta. Az is kézenfekvő kérdés, hogy tekinthetjük-e tankönyvnek. Az író-tanár nem hisz a tankönyv műfajában, mert az a hagyomány szerint személytelen szakirodalomra utal.
„A jó szöveggyűjtemény a fontos, és a jó tanár, nem pedig a tankönyv – mondja. – Az irodalom visszavágban csak leírtam mindazt, ami nekem eszembe jut a tárgyalt művek kapcsán. Az olvasónak szabadságában áll teljesen mást gondolni – főleg, ha el is olvasta az illető művet. Az a lényeg, hogy megtanuljunk beszélgetni a műalkotásokról, és rajtuk keresztül talán az életünkről is.”
Sokat elárul a könyv mindent megkérdőjelező hozzáállásáról ez a mondat például: „Van még, aki elhiszi, hogy van Isten?”, miközben Nényei Pál, ugye, egy egyházi gimnázium tanára. Az is felmerült bennem, a kamaszok nem rémülnek-e meg ezektől a kérdésektől, hogy a bennük amúgy is meglévő bizonytalanságot nem teszi-e elviselhetetlenné az, ha kívülről is csak kételyek jönnek.
„Az igazi bizonyosság a sok bizonytalanság, a makacsul keresett és föltett kérdések közepette születhet meg, csak úgy, ha semmit sem zárok le, ha elhiszem, hogy nincs recept, nincs nálam a bölcsek köve, és a rengeteg kérdés között próbálom elhelyezni önmagam, megtalálni a saját válaszaimat.
Ez persze nem egyszerű tizenévesen, de ha az iskola folyamatosan azt az illúziót kelti, hogy az ember a készen kapott válaszokkal a zsebében, mint valami hamuba sült pogácsával a tarisznyában elvan egy életen át, abból később csak baj lesz.”
Még nincs hozzászólás