Ellopott és eltagadott évek
Sztálin parancsa alapján a Vörös Hadsereg katonai szervei 1944 novembere és 1945 áprilisa között - kollektív büntetést alkalmazva kimondottan a német vagy magyar származásuk miatt - mintegy 130 ezer embert hurcoltak el évekig tartó kényszermunkára Magyarország területéről a Szovjetunióba. Az elhurcoltak nagyrészt fiatal lányok, asszonyok voltak. Több mint egyharmaduk nem élte túl az ottani rossz életkörülményeket, az embertelen kényszermunkát, a "modern rabszolgaságot". A három-öt-tíz év után hazatértek szigorú parancsba kapták, hogy nem beszélhetnek a megpróbáltatásaikról.
Néhány szakmai konferencia után a Párizsi Magyar Intézet tavaly kiállítást szentelt a témának, fontosnak tartva, hogy megismertesse a franciaországi közvéleménnyel az oroszul 'málenkaja rabotá'-nak, azaz 'kis munká'-nak, a magyar köznyelvben 'málenkij robot'-nak nevezett kényszermunkát.
Méghozzá igencsak személyes emlékek nyomán tehették ez, mivel az intézet igazgatójának, Havasi Jánosnak az édesanyja, Frank Irén is a deportálás áldozata volt. A Ridikül Magazin számára írt összefoglalóból kiderül: a család tudott a tényekről, de csak általánosságokat hallott az édesanyától a kint elszenvedett évekről:
'Szinte sikoltásszerű, kusza betűkkel írt bejegyzés tudatja édesanyám naplójában1944 legvégén: »Nekem is el kell mennem. Nagyapáig visszamenőleg keresik a németeket. Nem tudom, mi vár rám. A jó Isten irgalmazzon nekünk és könyörüljön rajtunk.« A napló itt megszakad. Frank Irénnek ekkor egy hároméves kislánya volt, a férje eltűnt a háborúban. Öt évet töltött a kényszermunkatáborban.
A lágeréletről Édesanyánk gyerekkorunkban mesélt, de csak sztereotípiákat mondott, vagyis mindig ugyanazt: 70-80 centiméter magas vágatokban térden csúszva lapátolták a szenet, fekete kenyeret és káposztalevest, krumplit ettek, de az oroszoknak sem volt sokkal több ennivalójuk. Sem az őrségre, sem az orosz munkatársakra soha nem panaszkodott.
Én már a gimnázumi évek alatt próbáltam kideríteni, merrefelé lehettek, már akkor megfogadtam, hogy ha törik-szakad, én oda egyszer el fogok menni. Negyven évet kellett várnom erre az alkalomra. 2007 októberében Dani fiammal és Debreceni Mihály – ukránul-oroszul jól beszélő – kollégámmal, felültünk a repülőre, és kijevi átszállással Donyeckben landoltunk. Autót béreltünk, és 150 kilométeres körzetben feltérképeztük a környéket, s nagy nehezen, a műholdról levett színes fénykép segítségével megtaláltuk az egykori tábort, Kantarnában.
Édesanyánk mesélt arról, hogy a vidék hasonlított egy kicsit a csikóstöttösire: amikor kiálltak a dombtető szélére, mintha Szekcső felé láttak volna el, a másik falu irányába. Kínzó honvágyukat ezzel a természeti összehasonlítással enyhítették. És valóban: a környék megdöbbentően hasonlít az észak-baranyai tájra.
A lágerélet részleteiről Édesanyám sem nekünk, sem másnak nem mesélt. Már a nyolcvanas évek elején szerettem volna magnóra mondatni vele az élményeit, de nem vállalkozott rá. Mindig arra hivatkozott, hogy előbb össze kell szednie a gondolatait, mert nem akar »hülyeséget« mondani.
Ma már látom, hogy csak kérette magát. Ha egy kicsit határozottabban vagy cselesebben állok neki – például elkezdünk beszélgetni, és mintegy mellékesen bekapcsolom a magnót –, legfeljebb annyit jegyzett volna meg: »Na, nem kell ezt magnóra venni!«, de talán nem hagyta volna abba a történetet. Nem kellett volna annyit kutatnom a helyszíneket, és az elsők között lehettem volna, aki könyvet ír erről az agyonhallgatott témáról.
Egyetlenegyszer sikerült kameravégre kapnom Anyánkat, 2007. október végén, amikor hazajöttem Ukrajnából. Eléje tettem a Kantarnában összegyűjtött szenet, s megkérdeztem, ismerős-e. Ujjai közé fogta, nézegette – már-már attól féltem, hogy megkóstolja –, amikor mosolyogva megszólalt: »Hát, az is volt valami… Csak nem onnan hoztad?« Aztán másfél órát beszélgettünk, közben hol én, hol Panni, a feleségem kamerázott.
Szaggatott, drámai visszaemlékezés volt. Hétperces riportot vágtam össze belőle, ami több televíziós műsorban le is ment, de az igazi dokumentumfilm elkészítése még hátravan.
Bármilyen furcsa, a legtöbbet akkor tudtam meg a fogolytáborban töltött napjai intimitásairól, amikor maga már képtelen volt még csak nagyvonalakban is visszaemlékezni, és nem tudta megakadályozni, hogy »a holmijában turkáljunk«. (Ez korábban főbenjáró vétség volt, s világéletében felingerelte.) Így került elő félszáz fénykép és fél tucat levél azokból az évekből, amelyek végre a homályos pontokra is rávilágítottak.
Az első lapot 1946 tavaszán kapták tőle nagymamámék. Ebben csak annyit írt, hogy jól van, és »fekete gyémántok« között dolgozik. Édesanyám 2008 novemberében hunyt el, kilencvenéves korában.
Az utolsó években már semmire sem emlékezett, de a Sahta tricaty-pjaty nevek említésekor mindig felkapta a fejét: a Sahta 35. bánya valóban ott van ma is, ahol hetven évvel azelőtt volt. Ugyanolyan romokban, mint valamennyiünk emlékezete lesz valamikor."
Még nincs hozzászólás